Így év vége felé talán nem lőhetünk már nagyon mellé, ha megkockáztatjuk: Tom Ford az év thrillerét készítette el az Éjszakai ragadozókkal. Zavarban is vagyunk. A divattervezőből lett rendező a saját világára is reflektáló, feszült filmet tár elénk kiüresedett karakterekkel és rideg, érzéketlen közeggel? Minden adott hozzá, hogy egy újabb Bret Easton Ellis-wannabe készítsen Amerikai pszicho-paródiát, esetleg még magát a szebb napokat látott írót is bevonva a játékba. De Tom Ford nem Paul Schrader, az Éjszakai ragadozók nem a Vétkek völgye, és Jake Gyllenhaal szerencsére nagyon-nagyon nem James Deen. (Bár érthetetlen okokból utóbbi éppúgy szabadlábon van, mint mondjuk bárki, aki nem zaklatott szakmányban pornószínésznőket.)
Film a filmben, azaz hogy regény a filmben elevenedik meg a szemünk előtt. Susan (Amy Adams) csomagot kap egykori szerelmétől, Edwardtól (Jake Gyllenhaal), benne a volt barát regényével, az Éjszakai ragadozókkal. Erőszakos útonállókról olvas benne, akik a regénybeli Edwardra (Tonyra), illetve családjára támadnak, hogy aztán egy tragikus bosszúállós sztori kerekedjen ki végül. Párhuzamosan látjuk a regénybeli történéseket, Amy jelenét és a pár múltját: emlékek és a gyötrelem metaforikus leképeződései egybe folynak, mindezt úgy, hogy egy percig sem zavarodunk bele a látottakba. Ilyen tökéletesen felépített filmet már régen láttunk. Minden egyes utalás és reflexió a helyén van, nem is igen érezzük egy jelenetnél sem, hogy túlzó vagy öncélú lenne.
A film vizuális megvalósítása is elismerésre méltó, Ford gyakorlatilag úgy tudta felhasználni divatszakmából hozott képességeit, hogy azokat tökéletesen fordította át a filmművészet nyelvére. Sőt, mintegy saját szakmájáról, annak felszínességéről is kiállítja a bizonyítványát. Épp úgy tudja ezt tenni, hogy nem egyértelműen divatvilágról beszél, de hozza annak minden sajátosságát, üres eleganciáját, tartalmatlanságát. Meglehet persze, épp azzal tagadja az eredeti közegével szembeni előítéleteket, hogy ezt a filmet tette le az asztalra.
