Végül mindannyian a saját szüleinkké válunk

Tom Ford az év egyik legfontosabb filmjét készítette el az Éjszakai ragadozókkal.

Így év vége felé talán nem lőhetünk már nagyon mellé, ha megkockáztatjuk: Tom Ford az év thrillerét készítette el az Éjszakai ragadozókkal. Zavarban is vagyunk. A divattervezőből lett rendező a saját világára is reflektáló, feszült filmet tár elénk kiüresedett karakterekkel és rideg, érzéketlen közeggel? Minden adott hozzá, hogy egy újabb Bret Easton Ellis-wannabe készítsen Amerikai pszicho-paródiát, esetleg még magát a szebb napokat látott írót is bevonva a játékba. De Tom Ford nem Paul Schrader, az Éjszakai ragadozók nem a Vétkek völgye, és Jake Gyllenhaal szerencsére nagyon-nagyon nem James Deen. (Bár érthetetlen okokból utóbbi éppúgy szabadlábon van, mint mondjuk bárki, aki nem zaklatott szakmányban pornószínésznőket.)

Film a filmben, azaz hogy regény a filmben elevenedik meg a szemünk előtt. Susan (Amy Adams) csomagot kap egykori szerelmétől, Edwardtól (Jake Gyllenhaal), benne a volt barát regényével, az Éjszakai ragadozókkal. Erőszakos útonállókról olvas benne, akik a regénybeli Edwardra (Tonyra), illetve családjára támadnak, hogy aztán egy tragikus bosszúállós sztori kerekedjen ki végül. Párhuzamosan látjuk a regénybeli történéseket, Amy jelenét és a pár múltját: emlékek és a gyötrelem metaforikus leképeződései egybe folynak, mindezt úgy, hogy egy percig sem zavarodunk bele a látottakba. Ilyen tökéletesen felépített filmet már régen láttunk. Minden egyes utalás és reflexió a helyén van, nem is igen érezzük egy jelenetnél sem, hogy túlzó vagy öncélú lenne.

A film vizuális megvalósítása is elismerésre méltó, Ford gyakorlatilag úgy tudta felhasználni divatszakmából hozott képességeit, hogy azokat tökéletesen fordította át a filmművészet nyelvére. Sőt, mintegy saját szakmájáról, annak felszínességéről is kiállítja a bizonyítványát. Épp úgy tudja ezt tenni, hogy nem egyértelműen divatvilágról beszél, de hozza annak minden sajátosságát, üres eleganciáját, tartalmatlanságát. Meglehet persze, épp azzal tagadja az eredeti közegével szembeni előítéleteket, hogy ezt a filmet tette le az asztalra.

Ami épp hogy a dolgok megváltoztathatatlanságát, determináltságunkat mutatja meg iszonyú kegyetlenséggel. Végül mind a saját anyáinkká válunk – hallja Susan az édesanyjától azt a mondatot, ami ellen folyamatosan küzd fiatalkorában. Valódi harc ez? Tudja, igazából mi az, amit elkerülne, vagy csak lát a felszínen néhány életmódbeli sajátosságot, és ezek ellen menne? De szembe tud-e akár csak ezekkel is szállni? Mi a valódi gyengeség, ha lépdelünk a kitaposott úton, vagy ha nem tudjuk, merre menjünk?

Két nagyszerű film juthat az eszünkbe tavalyról, a Gaspar Noé-féle Szerelem, illetve a 45 év Andrew Haigh-től. Utóbbiban 45 évnyi házasság után jut eszébe ismét a férjnek egykori szerelme, míg előbbiben a Visszafordíthatatlan rendezője a reménytelen vágyakozást mutatta be hosszan, fájdalmasan. Lényegét tekintve az Éjszakai ragadozók ebbe a sorba tehető: bár thriller, kíméletlen pszichológiai dráma is egyben, ahol úgy válik a zárójelenet mélyen megrendítővé, hogy valójában teljesen hétköznapi jelenetet kapunk.

Tom Ford fontos filmet készített most a mindig remek Jake Gyllenhaallal. Utóbbi az Éjjeli féreggel is nagyot dobott két éve, most pedig ismét bizonyította: gyakorlatilag mindent el tud játszani. A film Austin Wright 1993-as könyvének, a Tony and Susannek adaptációja: még elismerésre méltóbb, hogy a rendező mesterien fordította át filmes nyelvre az alapanyagot. Az idei Velencei Filmfesztiválon el is nyerte a Zsűri Nagydíját, megérdemelten. Úgy tűnik tehát, a fesztiválok kedvence lehet majd a direktor: előző alkotását, a 2009-es Egy egyedülálló férfit is díjazták Velencében és a BAFTA-n. A két díjat egyaránt Colin Firth alakítása érdemelte ki.