Az Én, Tonya emellett áldokumentarista elemekkel emeli ki: csak a különböző karakterek elbeszéléseire hagyatkozhatunk, az igazsághoz viszont nem feltétlenül kerülünk közelebb. Mind Gillooly (Sebastian Stan), mind a Margot Robbie által rendkívüli hitelességgel alakított Harding a valóságosnál pozitívabb szerepben tüntetné fel magát. Hogy a műkorcsolyázó édesanyjáról, LaVona Goldenről (Allison Janney) már ne is beszéljünk, aki a balhét szervező, zavarodott Shawn (Paul Walter Hauser) mellett a film legvígjátékibb karaktere. A rendező a magyar Voxnak adott interjújában nemrég el is mondta: „Allison Janney és Paul Walter Hauser alakítása annyira vicces lett, hogy ebből vissza kellett vennem. Vicces filmet akartam készíteni, de nem túl vicceset.” Így közel fél órányi jelenetet végül ki is vágtak az alkotásból.
Gillespie rendezése ugyanakkor nem űz gúnyt Hardingékból: átérezzük a karakterek sorsát, a pályája csúcsán megrekedő műkorcsolyázónőt nem tudjuk nem sajnálni. Végtelenül abszurd és pitiáner események sorozata folytán látunk tönkremenni egy karriert, és visszahanyatlani egy sikeres sportolót oda, ahonnan kitörni próbált. Ami végső soron közben sem sikerült teljes egészében neki. „Ha az ember negyedik lesz az olimpián, nem kap pénzes szerződéseket, csak hajnali hatórás műszakokat” – ahogy egy ponton Hardingtól halljuk. Megformálásáért Margot Robbie abszolút kiérdemelné idén a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!