Miért nézzük, ha borzalmat kelt, és miért vonz, ha mégis rettegünk tőle? A horror ellentmondását nem könnyű feloldani, a rémségek azonban a magyarázatoktól és értelmezésektől függetlenül is ott lapulnak a sötétben, arra várva, hogy lecsapjanak ránk. Bár a kilencvenes éveken kifulladni látszott, a műfaj az elmúlt évtizedben új erőre kapott, kilépett a korábbi skatulyákból, és egyre nagyobb területet hódít meg, a független művészfilmek világától a mainstream produkciókig. Hosszú idő után ismét szerepel horrorfilm az Oscar-jelöltek között, Jordan Peele Tűnj el! című alkotása ráadásul a legfontosabb elismerésekért (legjobb film, legjobb rendező) versenyez. Itt az idő hát, hogy a horror mestere, Stephen King tanácsát követve elinduljunk a lelkünk „mélyén rejtőző, félelmekkel körülbástyázott kísértetkastélyok” felfedezésére.
Bár a horrort gyakran a filmművészet megvetett, eltitkolt és a művészi szentélyek pincéjében láncra vert gyermekeként emlegetik, a mozgóképes rémisztgetés igen nagy hagyományhoz kapcsolódott: az ismeretlentől való félelem, és annak ábrázolása végigvonul az emberi kultúrtörténeten. Apuleius Az aranyszamár című alkotásától Dante és Hieronymus Bosch pokolábrázolásain át a gótikus regényekig a horror elemei számos alkalommal bukkantak fel a művészetekben. Önálló műfajról a XVIII. század végén született rémregényektől kezdve beszélhetünk, szépirodalmi magasságokba pedig a következő században ért fel a zsáner, köszönhetően Edgar Allan Poe, Mary Shelley, Nathaniel Hawthorne, Ambrose Bierce, Victor Hugo, Oscar Wilde, Robert Louis Stevenson és Bram Stoker munkáinak.
Mire azonban a legutóbbi szerző Drakula című regénye 1897-ben megjelent, már a vásznon is feltűnt a gonosz. George Mélies Az ördög kastélya című alig háromperces alkotása minden horrorfilmek őse, az 1896-os etűdöt követően sorra láttak napvilágot a legendás rémalakokat megidéző mozik: Dr. Jekyll és Mr. Hyde, Frankenstein, Drakula. Miközben a német expresszionisták – Robert Wiene (Dr. Caligari) és Friedrich Wilhelm Murnau (Nosferatu) művészi kifejezésmóddá alakították a félelmet, az Egyesült Államokban a horror betört a populáris műfajok közé. Ekkor tűnt fel a vásznon Lugosi Béla Drakula, Boris Karloff pedig Frankenstein szörnyének szerepében.
A filmet mintha a horrornak találták volna ki, a mozgókép technikai lehetőségei új utakat nyitottak a műfajnak, amely azonban folyamatosan vissza is utalt ezekre, a trükkökben, a vágásban, a beállításokban is megidézve a félelem különféle megjelenési formáit. Mert voltaképpen erről van szó: az ismeretlen behatolásáról a biztonságos világunkba. A horror felhasítja a valóság szövetét, hogy a nyíláson félelmetes lényeket szabadítson ránk. Mindez akkor a legijesztőbb, ha a két világ a lehető legtermészetesebb módon vegyül egymással, ha a szörny egy forgalmas úton fekvő gyorsétterem hátsó parkolójában lakik, mint David Lynch Mulholland Drive – A sötétség útja című filmjében.
A kérdés csak az, miért jó nekünk, hogy rettegünk? Sokan sokféleképpen igyekeztek megmagyarázni a horror népszerűségét. H. P. Lovecraft, a misztikus irodalom egyik legjelentősebb alkotója a kozmikus félelemérzetben látta a műfaj titkát: azt a titokzatos állapotot kutatja, „amelyben az ember rémülten figyel, mintha csak fekete szárnyak suhogását vagy azokat a neszeket fürkészné, amelyeket ismeretlen lények az ismert világegyetem legvégső határán keltenek”. Stephen King szerint a horror „lemerül a racionális felszín alá, univerzális félelmeink katlanába, és szemünk elé tárja a tudattalan ősképeit: általa megláthatjuk a lét »sötét oldalát.«” Mindezt az álom és az ébrenlét határán, abban a szürke zónában, ahol minden megtörténhet, de semmi sem egészen valóságos, „ahol még hallani a szavakat, de a jelentésüket már nem érteni.”
A horror közvetlenül hat a legősibb ösztöneinkre, ami még akkor is magyarázat lehet rá, miért vonzódunk hozzá, ha a jénai Friedrich Schiller Egyetem tudósainak 2010-es vizsgálata szerint a rémisztő filmek nem az amigdalára, vagyis az agy érzelmi reakciók feldolgozásáért felelős részére, hanem más agyterületekre vannak hatással.
A pszichoanalitikus megközelítés szerint a borzalom vizualitásában a józan én által elfojtott primitív ösztön-én tör a felszínre, vagyis a horrorban végre kiszabadulhatunk a társadalmi elvárások fogságából, és átélhetjük a bennünk lakó sötétséget. Mindezt azonban biztonságos keretek között tehetjük, mintha a fotelban ülve bungee jumpingolnánk. Felkutatjuk az ismeretlent, rátalálunk a zsigeri félelmeink kiváltójára, megküzdünk vele, és az életünk eközben egy percig sem forog veszélyben. A küzdelemben ráadásul meg is fegyelmezzük a bennünk lakó gonoszt, és ha a rendet már nem is sikerül visszaállítani, mint egy krimi esetében, ahol a sikeres nyomozás végén fellélegezhetünk, a katarzis a horrorfilmben is ott rejlik. A borzongással megtisztulunk, de legalábbis túlesünk a feneketlen káosszal való szembenézésen.
Mintha egy beavatási szertartáson vettünk volna részt. Nem véletlenül jelenik meg a horror mint egyfajta bátorságpróba a kiskamaszok világában – a valóságban és a fikcióban egyaránt. Stephen King több művében, műfaji önreflexióként, gyerekek, fiatalok a hősei, akik a pubertás határvonalát a gonosz elleni küzdelemmel lépik át. A szexualitás, a felnőtt világ szabályai, a kilátástalanság félelmetes ellenséggé sűrűsödik a kamaszok fantáziájában, amely egy ponton felhasad, kiáramlik, és elárasztja a „valóságukat”.
Nem feledkezhetünk meg a szociális vonatkozásokról sem. Több népszerű elmélet szerint a horror a társadalom aktuális félelmeit jeleníti meg. Ennek egyik legeklatánsabb példája George A. Romero 1968-as kultikus zombifilmje, Az élőhalottak éjszakája, amely a vietnami háború első sokkját, a hatalmas veszteségeket, a hazatérő sebesült veteránokat, a nemzet rossz lelkiismeretét formálta hátborzongató alkotássá. De ugyanígy az atomháborútól, a földönkívüliektől, az elmagányosodástól, az elidegenedéstől vagy épp a túlnépesedéstől való félelmek is jól tetten érhetően jelennek meg a műfajon belül.
A horror a 30-as évek virágkorának elmúltával a mellékutcák mozijainak dohos termeibe kényszerült, ám 1960-ban újra berobbant a köztudatba: ekkor készül el Alfred Hitchcock Psychója. A feszültségkeltés mestere ezúttal a vérfagyasztás közvetlen módját választotta, a semmiből érkező brutális jelenetekkel sokkolta a nézőt, megteremtve a horror egyik legvéresebb alműfaját, a slashert, és ami ennél sokkal fontosabb, hosszú időre (voltaképpen a mai napig) polgárjogot biztosított a zsánernek.
A brit rendező nem űrlényeket vagy szörnyeket, hanem a normalitás álcája mögött megbomlott elmét vezetett elénk. Egy falusi motel tulajdonosát, akivel bármikor összefuthatunk utunk során, arra irányítva ezzel a figyelmünket, hogy bárhol leshet ránk egy Norman Bates, hogy késével ránk törjön a fürdőszobában. A Psycho után nehéz teljes nyugalommal elhúzni a zuhanyfüggönyt.
De Hitchcock nem csak a tisztálkodási szokásainkra volt hatalmas hatással, nélküle valószínűleg egészen másként alakult volna a horror története. Talán ma nem tartanánk számon a klasszikusok között Roman Polanski mesterművét, a Rosemary gyermekét, Az ördögűzőt, az Óment, a Carrie-t, a Ragyogást, a Kopogó szellemet, vagy épp Dario Argento, Wes Craven, Sam Raimi és John Carpenter filmjeit.
A kilencvenes évekre megrekedt a lendület, a belezős-vérengzős rémisztgetés (gondoljunk csak a Sikoly-sorozatra) üres ismétlésekbe, önironikusnak szánt bornírt gesztusokba fulladt. A 2000-es évek közepétől azonban – talán nem függetlenül a francia extrémek és a külön cikket is megérdemlő ázsiai alkotások újszerű képi nyelvétől – felbukkantak a horrorba új életet lehelő alkotók, és azóta is sorban készülnek a műfaji szabályokat részben felülíró alkotások.
Ilyen a 2014-es Valami követ, amelyben a kamaszkori szexualitáshoz kapcsolódó félelmek alakulnak gyilkos jelenéssé, ami addig jár az áldozat nyomában, amíg el nem pusztítja. Szintén négy éve készült – a Magyarországon a múlt héten bemutatott – A Babadook című ausztrál mű, amely a gyász folyamatát formálja hátborzongató horrorrá. A bennünk lakó gonoszt kutatja fel a XVII. századi New England-i puritán család történetét elmesélő The Witch. A szigorú vallási szabályok, az elszigeteltség és a rettegés bámulatos elegyet alkot a 2015-ben bemutatott műben. A horror társadalmi reakciójára remek példa az It comes at night című alkotás, amelyben a rejtélyes vírustól elpusztuló emberiség túlélői küzdenek a paranoiával, vagyis a másik emberben rejtőző pusztítás ígéretével. És ugyancsak társadalmi kérdésekre reflektál a már említett Tűnj el! is. Jordan Peele filmje a faji előítéleteket, az egyenlőséget hangoztató szólamokban megbúvó rasszizmust, és az elmúlástól való félelmet gyúrja össze fergeteges, a műfaji határokat (horror, vígjáték, dráma és thriller) elmosó filmmé.
A fentiek ékes bizonyítékul szolgálnak rá, hogy a horror egyik legfontosabb vonása a határsértés. Míg a legtöbb filmes zsáner léte attól függ, mennyire tartja be a műfaji szabályokat, a rémisztgetés ma már akkor hatásos, ha a borzalom váratlanul tör ránk, ehhez pedig az kell, hogy a filmek folyamatosan újraírják saját törvényeiket. Fognak egy egyértelműnek tűnő témát, és egy mozdulattal kifordítják, rámutatva a problematikusságára. A Tűnj el! főhőse eleinte azt hiszi, csak azért kell aggódnia barátnője családjának meglátogatásakor, hogy a felső középosztálybeli, fehér szülők mit szólnak majd, ha lányuk egy fekete férfival az oldalán állít haza, aztán lassan kiderül, többről van szó. A hétköznapi – liberális szólamokba rejtett – rasszizmus életveszélyes küzdelemmé alakul. A Valami követ is első látásra normálisnak tűnő félelmet állít a feje tetejére. A kamasz érzelmek, az első együttlét és a kudarcoktól való félelem látszólag természetes velejárója az életnek. Ám ha ez egy lassan mozgó, de mindenhol kitartóan felbukkanó, és mások számára láthatatlan üldözőben ölt testet, a dolog már nehezen intézhető el ennyivel.
A szabályok újraírása, a határsértés, az egyértelműnek tűnő (társadalmi) jelenségek felülvizsgálata jó hatással lenne a futószalagon gyártott mainstream zsánerfilmekre is. Ehhez az elmúlt években újra felfutó horror szolgáltathat kreatív energiákat. Eddig Jonathan Demme A bárányok hallgatnak című 1991-es alkotása az egyetlen horror, amely a legjobb filmnek járó Oscart is hazavihette (és jelölésből sem akadt sokkal több), a Tűnj el! esetleges sikere még szélesebbre tárhatja az ajtót a műfaj számára. Bár a horror esetében talán szerencsésebb, ha ez az ajtó mindig csak résnyire van nyitva, a sötétbe tekintve úgy is észrevesszük a ránk meredő ismeretlen szempárt.
