Immáron hetedik alkalommal zajlott le a finn intézet, a FinnAgora szervezésében a finn filmnapok a budapesti Toldi moziban. Ennek keretében számos érdekes alkotást hoztak el a szervezők, hiszen a múlt szerdán vetített Altatódal, a pénteki Craigslist Allstars, esetleg a szombati Végtelen út mind-mind izgalmas műnek ígérkezett. Ebbe a sorba állítható a szintén pénteken vetített Csillagfiúk című, 2017-es film is, bár teljesen kiérlelt munkáról azért nem beszélhetünk ebben az esetben.
A hazájában leginkább operatőrként és dokumentumfilmesként ismert Visa Koiso-Kanttila első nagyjátékfilmjén még érezhető némi kiforratlanság, igaz, nem azokon a területeken, amelyeken a direktor korábban már jókora rutint szerzett, hanem a forgatókönyv kapcsán, amelyet ő írt. A fényképezés jól visszaadja Európa északi vidékeinek hangulatát. A különböző évszakok szépségét látványos vágóképekkel mutatja meg a rendező, a szereplők érzelmi helyzetének megértését pedig nagyon ügyes kompozíciók segítik (igaz, a színhasználat kissé klisés, ebben szinte az összes skandináv film hasonló). Utóbbit Koiso-Kanttila dokumentarista eszközökkel is megtámogatta, egyes jelenetekben úgy „bujkál” a kamera, mintha egy valós család mindennapjait igyekezne minél pontosabban és nem arcba mászón rögzíteni.
Az elmesélni vágyott történet azonban küszködik néhány gyermekbetegséggel. Vesa (Vili Saarela) és Kaarlo (Olavi Angervo) két jó barát, akikre egyszerre szakad rá a testi érés minden szépsége és nyűgje, ráadásul a környezetükben olyan lavinaszerű események indulnak el, amelyek jó eséllyel a későbbi életüket is meghatározzák. A sztori legnagyobb problémája, hogy annyi tragikus és gyerekszemmel talán még szomorúbb pillanatot sűrít nyolcvanperces játékidejébe, amennyi indokolatlannak tűnik. Ahhoz a filmidő igen rövid, hogy a sok probléma mind egyszerre szakadjon ki a szereplőkből. Ráadásul mindez a mélyebb karakterépítés rovására megy, ennek ugyanis nem szentel túl sok teret a rendező. A főszereplő páros ügyesen hozza a magukban és a szüleik kapcsán elbizonytalanodó fiatalokat – bár a később a fővárosba költöző Kaarlo nevetségesen vagánnyá válik, amit olyan gyenge megoldásokkal erősít Koiso-Kantilla, mint a dohányzás és az ivás –, az apákat és anyákat viszont csak egy-két kósza jellemvonással skicceli fel. Az viszont érdekes párhuzam, ahogyan Vesa apja, Tapio (Antti Luusuaniemi) építészként anyósa és apósa életterét zúzza apró mozaikokra – hogy bekényszerítse őket egy tömbházba –, miközben otthon a sajátjával is ugyanezt teszi nem is titkolt kicsapongásaival.
A két fiú „kalandjaiban” könnyedén ráismerhetünk az olyan korábbi, hasonló eseményeket feldolgozó művekre, mint Sue Townsend Adrian Mole-regényei vagy Richard Ayoade szellemes és szerethető Submarine című filmje. Ugyanakkor a Csillagfiúkban a főhősöknek csupán néhány Penthouse átlapozgatása jut, ezenfelül még csak fel sem vetődik, hogy bármilyen kapcsolatot is kialakíthassanak korukbeli lányokkal – helyette a szüleiket és az ő ismerőseiket kukkolják a szaunában vagy egy erdei kisházban.
Az viszont egyértelmű, hogy a finn filmeseket manapság meglehetősen foglalkoztatja a párkapcsolatok, a családok felbomlása, hiszen a mostani filmnapokon A házasságok fele című dokumentum-játékfilm is ezt állította vizsgálata középpontjába.
