– Bevándorló vagyok – dadogta meghatottan, de büszkén Guillermo del Toro, aki először váltotta szoborra rendezői jelölését vasárnap éjjel Los Angelesben. Sejthette persze a Dolby Színház fátyolos szemű közönsége, és sejthették az álmos/élénk stream- és tévénézők milliói is, hogy a mexikói direktor családnevét hiába keresnék a pennsylvaniai telepesek jegyzékében, a szavait fogadó, döbbent csend arról tanúskodott azonban, hogy a tények utáni világunkban mégiscsak a tények fejtik ki a legnagyobb hatást. Tény, hogy del Torót nem az eddigi legsikerültebb munkájáért tüntették ki (A víz érintése dobogóra sem fér szerintem az életműben), de tény az is, hogy ha már őt találták a legjobbnak, nem is igen mondhatott mást.
Amikor a múlt héten kiléptem a sötét moziteremből, ahonnan Alexandre Desplat (ugyancsak frissen Oscar-díjjal kitüntetett) zselatinnehéz, izgága és gejl taktusai szűrődtek még ki, először felnevettem, aztán annyit tudtam kínomban mondani, hogy végtelenül sajnálom Guillermo del Torót, ha éppen ezzel a melójával kell odaérnie. Éleslátó cimborám megjegyezte, hogy a legjobb film és rendezés akkor el is kelt.
Del Toro végül is nem sokat bízott a véletlenre. A két évvel ezelőtti, fehérek dominálta díjátadót (#oscarsowhite) követően számos színes bőrű és ugyancsak jelentős számú nő kapott szavazati jogot az Amerikai Filmakadémiától. Túlságosan leegyszerűsítő volna persze azt gondolni, hogy Del Toro legújabb mozija kizárólag nekik készült, de arról se feledkezzünk azért meg, hogy a Trumppal terhelt, posztweinsteini és #metoo-sokkból ébredező Hollywood identitását egy érző szívű, láncaitól szabaduló, tojást és macskafejet falatozó, kopoltyús amorózó mégiscsak mennyire telibe találja. A tények, ugye.
A víz érintése egy csodálatos látványvilágú film arról, miként gyúlnak forró érzelmek a hidegháború kellős közepén egy obskúrus katonai támaszponton egy spanyol ajkú, néma és naiv takarítólány és egy , nos, kisportolt, ám meglehetősen szokatlan küllemű amazonasi halember között. Vagyis hát halembernek éppen nem szokatlan ez a külső. Olyannyira, hogy megszólalásig hasonlít Jack Arnold 1954-ben bemutatott horrorfilmjének, A fekete lagúna szörnyének címszereplőjére. Akik egyik mozit sem látták, érjék be azzal, hogy a nagyothalló maszkmester a feladat ismertetésekor süllőnek érthette a sellőt.
A víz érintése kopoltyús hősénél kevésbé kétéltű, és éppen a műfaji hibriditásba fullad bele. Mintha Amelie Poulain keveredett volna Del Toro kísérteties fantáziavilágának díszletei közé, hogy onnan kizárólag musical- és monodrámabetétekkel irdalt kém- és feketefilm-paródián keresztül merülhessen a mélybe a boldog beteljesülés felé.
Mivel A víz érintése meseként tételeződik, és még annak is elnagyolt, nem sok helyet hagy a nézőben felmerülő kérdéseknek. Sportszerűtlennek tűnhet tehát számonkérni azt is, hogy az űrtechnológiában a történet szerint épp lemaradó Egyesült Államok mégis milyen előnyöket remél vajon a láncra vert halember kínzásától, és hogy tényleg a sokkolóval és egyéb módokon megvalósított demonstratív megalázása-e a legfelelősebb kutatói attitűd? A férfiak dominálta, kompetitív világban így volt, de ennek vége! – sugallja a film. Az angol Sally Hawkins által megformált hősnő forradalmát a jelenlegi kanadai kormány összetételéhez hasonlóan színes csapat egyengeti. Mindenki roppant odaadó és cuki, még a lelkiismeretes orosz kém is. Egytől egyig bebizonyítják, hogy a szánni való az új belevaló, a csodabogár pedig az új sármőr. Az egyetlen ellenszenves figura a filmben egy trumpista bántalmazó, egy ősgyökér fehér, angolszász protestáns férfi, aki azt hiszi, az agresszió és a karrierizmus felülkerekedhet a szerelmen. Téved, és nemcsak két ujját harapja le egy gyenge pillanatában a pesztrálást megelégelő kopoltyús bétahím, de még a vadiúj autóját is összetörik.
Dunántúli vagyok, fehér és katolikus, szóval ne higgyenek nekem. De szerintem Paul Thomas Anderson Fantomszál című filmjében egy parkettanyikorgás is többet mond a szerelemről A víz érintésének kétórás játékidejénél. És hogy folytatható-e a mozi? Természetesen. A második rész első snittjében a kétéltű lények a Szabadítsátok ki Willy!-t vonatkozó jelenetét másolva ugorják majd át feltehetőleg az amerikai–mexikói határkerítést. – Bevándorlók vagyunk! – üvöltik, és nem haboznak táncra perdülni sem a zord hullámok zöld taraján.
