Ha egy színésznő arról beszél, hogy halálfélelemnek bizonyult számára a forgatás, és elejétől a végéig pánikban volt, felkapjuk a fejünket. Amennyiben Jennifer Lawrence-ről, illetve Darren Aronofsky legújabb sokkmozijáról van szó, úgy még érthető is lenne a dolog. Erről azonban ezúttal Jeles András új filmjének, A rossz árnyéknak a szereplője, Kari Györgyi beszélt. A kis Valentinó és a nyolcvanas években betiltott Álombrigád rendezője tizenhárom évvel a József és testvérei után készítette el újabb, sorban hatodik nagyjátékfilmjét. A szerdai díszbemutatón kiderült: az alkotó azóta sem kötött kompromisszumokat, filmművészete éppolyan enigmatikus, bonyolultan felfejthető, mint bő harminc évvel ezelőtt.
A teljes kilencven perc alatt a világűrbe helyezett, körszerű keretben játszódó film zavarba ejtő jelenetekből építkezik, hogy végül Hans Holbein festményére, A követekre fusson ki az egész. Az 1533-ban készült, számos rejtett üzenetet hordozó képhez hasonlóan A rossz árnyék sem adja meg magát egyből a nézőnek, aki könnyen visszavonulót is fújhat, amennyiben nem vevő a rendező különös világára. Jeles próbára teszi a közönséget, miként színészeit is. – Az igényei meredekek, magas szintűek, és gyakorlatilag végig szótlanul forgat. Volt például, hogy csak annyit kérdezett, ismerem-e azt a mondást, hogy a langyosakat kiköpi az Úr. Hát így instruál András – hallhattuk a bemutató utáni beszélgetésen Kari Györgyitől. A Banánhéjkeringő és a Te rongyos élet színésznője hozzátette, Jelesben egy rendkívül összetett, kivételes rendezőt, „másodsorban őrültet” ismert meg.
– Ugyanaz a tempó, ugyanaz az örvény hajt, mint korábban, szinte félálomban csinálom a dolgomat – mondja lapunknak a rendező. Kérdésünkre, hogy miként viszonyul a mostanában látványosan erőre kapó magyar filmművészethez, az utóbbi évek sikerfilmjeihez, Jeles kifejti: mindig lehet tudni, mi a kurrens, üzleti szempontból sikeresnek ígérkező trend, ő viszont egy efféle, „kívülről jövő nyomással” nem tud mit kezdeni, mert elsődlegesen a filmkép és annak lehetőségei foglalkoztatják.
– A filmkép az úgynevezett valóság fotografikus másolata. Én jó ideje már arra törekszem, hogy ebben a másolatban felidézzem a „valóság” démoni, kísérteties rétegeit, hogy a láthatót mintegy átjárja mindaz, ami „valóság”, de aktuálisan nem látható – magyarázza a rendező. Jeles szerint a kör alakú képkivágás, amiben végig látjuk az eseményeket, megfelel a Holbein-képen látható, anamorfikusan ábrázolt koponyának, egészen hasonló a funkciója. Az anamorfózis olyan rendkívüli mértékben torzító eljárást, illetve annak eredményét jelenti, amely által csak egy bizonyos nézőpontból, esetleg tükör segítségével vehető ki az ábra. Az egyik legismertebb példa erre A követek, ahol a két férfi figura alatt lebegő azonosíthatatlan tárgy megfelelő nézőpontból nézve egy koponyát ad ki. Ezzel pedig a mozgókép is felhívja a figyelmet arra, hogy ezúttal nem úgy, nem olyan naivitással kell nézni a filmképet, ahogy szoktuk – teszi hozzá Jeles.
A Holbein-képen a koponya árnyéka másfelé megy, mint az összes többi árnyék. – Ennek oka az, hogy a festményen az 1533 évvel korábban megfeszített galileai lázadó koponyáját látjuk. Tehát a hozzá tartozó árnyék nem most van, hanem akkor: a Koponyák hegyén, a nagy jelentőségű kereszthalál idején – jegyzi meg a rendező. A rossz árnyék című film egy pontján ezt halljuk: Isten is szereti magát leleplezni efféle rejtvényekkel. Ilyen rejtvény lesz aztán Jeles András filmje is, aminek megfejtése már a nézőre vár. Hogy az egész még tovább bonyolódjon, visszatérően láthatunk egészen megrázó bejátszásokat a szíriai háború poklából. – Háborús képeket, szörnyűségeket látunk, de ennél is többről van szó, hisz a bejátszásokon szereplő összes embernek megvan a maga rettenetes, ismeretlen sorsa – fejti ki lapunknak Jeles. Vagy ahogy a bemutató utáni beszélgetésen ennél is súlyosabban fogalmazott: „Auschwitz állandóan ismétlődik, most épp Aleppónak hívják, és mindez ezekben a percekben is zajlik.”
Jeles András és az Álombrigád
„Van, akinek hagyják, s akkor ő fontos műveket alkot, amelyek hatni tudnak. Van, akinek nem hagyják, s mégis fontos műveket alkot, amelyek ugyancsak hatni tudnak” – kezdte a Magyar Nemzet szerzője, Vértessy Péter az Álombrigádról szóló kritikáját a lap 1989. február 9-i számában. Mindezt hat évvel azután, hogy a film elkészült: a forgatás után Jeles András művét betiltották, és egészen a rendszerváltás hajnaláig nem is engedték bemutatni.
„A paradoxon azonban az: az Álombrigádot most is a maga korában látjuk; a mi kis közép-európai történelmünk és társadalomtörténetünk ma is pontosan – ha lehet: még pontosabban – arról szól, amiről az öt éve készült Álombrigád” – tette hozzá Vértessy. Jelesül arról, hogy valóság és az ígéretek, a propaganda között leküzdhetetlen távolság feszül. A brigádvezető Gelman Prémium című, „ellensematikus” darabját szeretné színre vinni, de aztán egyre nagyobb akadályokba ütközik. „Nincs persze baj, hiszen a „veszélyes\" kontrollálatlanságból nem lesz semmi. Folyik tovább a semmitmondás és a kommunikációképtelenség nagy, közmegegyezéses rítusa, a semmi-várás és a csoda-várás” – állapította meg a szerző.
