Ágyazza épp romantikus drámába vagy komédiába, végül mindegyre kultúrák találkoznak és ütköznek Fatih Akin filmjeiben. A török származású német rendező már akkor multikulturális társadalomról, kisebbségi létről, másodgenerációs bevándorlókról forgatott, amikor mások még csak ismerkedtek a problémával. A számtalan díjat besöprő 2004-es Fallal szemben rendkívüli érzékenységgel tudott elmesélni egy integrációs vágyaktól fűtött érdekházasságot, két sérült lélek találkozását. A filmet nem lehetett egykönnyen elfeledni.
Aztán a 2009-es Soul Kitchen már vígjátéki elemeket hozott be, de az identitáskérdések a korábbiakhoz hasonlóan fontosak maradtak. A most mozikba került Sötétben viszont a korábbiakkal szemben egyszerre szeretne több minden lenni. A megrendítő családi dráma a film közepe felé tárgyalótermi krimibe vált, hogy a végére egy bosszúthriller borzolja a kedélyeket. Mindez persze akár működhetne is együtt, a Sötétben esetében viszont a különböző szálak kioltják egymást, és így nem is igazán képesek kiteljesedni.
A film főhőse Katja (Diane Krüger), akit súlyos csapás ér: török származású férjét, illetve közös gyereküket meggyilkolják egy bombatámadás során. A nő élete teljesen összeomlik, nem tud mit kezdeni a fojtogató hiánnyal, ráadásul férje és annak rokonsága sem kezeli túlzott empátiával a helyzetet. Amikor a legmélyebben van, váratlan fejlemény rántja ki az agóniából: rábukkannak a feltételezett tettesekre. Sejtése beigazolódni látszik, a merényletet valóban neonáci fiatalok követhették el. Mindezt viszont bizonyítani is kellene a bíróságon, ami nem megy épp könnyen. Ha pedig az igazságszolgáltatás nem működik, mi más is következhetne, mint hogy az áldozat egyénileg próbálja megtorolni a sérelmeit.
Sötétben – szól a cím, miközben a történet ennél kiszámíthatóbb nem is lehetne. Világosban járunk végig, egy perc kételyt nem hagy nekünk a film, hogy ki az áldozat, ki a bűnös, és mi lenne a történet helyes kimenetele. A letartóztatott fiatalok ennél sablonosabbak nem is lehetnének: gyűlölködő-rideg pillantásokat váltanak, szívből ujjonganak, amikor ők kerülnek kedvező helyzetbe, majd továbblépnek. Mondhatnánk, hogy ez nem az ő történetük, de hát mégiscsak őket figyelhetjük a film kétharmadában. Miközben annyit tudunk meg: ők a gonoszok, akik elvettek az életben minden jót, és akik még csak fel sem fogják a történtek irtózatos súlyát. Szó se róla, léteznek ilyen pszichopata karakterek, lelkesedtünk mi már Amerikai pszichóért, csakhogy itt egész mással állnánk szemben.
Várjuk, hogy a tárgyalótermi dráma katartikus pillanatokat hozzon, de valójában ez a rész is csak a kiindulópont folytatása miatt lesz érdekes. Jelesül Katja szenvedését figyelhetjük, hitetlenkedését és érzelmi kitöréseit, szó szerint együtt vesszük vele a levegőt. Nem vitás, ez Diane Krüger filmje, ő pedig élete eddigi legjobb alakítását nyújtja a súlyos traumát átélt anya szerepében. Kevés film akad, ami ilyen pontosan mutatná meg, mit kell átélniük egy hasonló támadás után a gyászolóknak.
Csakhogy épp ezért lesz irreális a fordulat: a szenvedő rokonok évekig hordozzák a sebeket, képtelenek tovább lépni, de a világ megy tovább körülöttük. Nem válnak bosszúálló angyallá, nem mennek át akcióhősbe, aki igazságot szolgáltat, akármilyen messzire kell elmennie – földrajzilag és cselekedeteit illetően is. A Sötétben harmadik fele így teljesen értelmetlen módon behoz egy olyan elemet – az önbíráskodásét –, ami félreviszi aztán az egészet. Érdemes lett volna kizárólag Katja drámájára koncentrálni.
