„A magyar nem lóra, hanem filmre termett”

Sándor Pál az új filmjéről, Garas Dezsőről, díjakról, színházi rendezésről. Interjú.

– Meglehetősen sok idő telt el a Miss Arizona és a Noé bárkája, majd pedig a Vándorszínészek bemutatása között. Előbbi kettő között főként producerként dolgozott, ez volt az oka a hosszas hallgatásnak?
– A kettőnek semmi köze egymáshoz. Nem gép vagyok, hanem olyan filmkészítő, akiben ha valami összesűrűsödik, kialakul valamilyen véleménye, érzete, ha kiderül, ki a barátja és ki az ellensége, mit szeret és mit utál, akkor egyszer csak elindul egy folyamat és eszébe jut, hogy miről szeretne filmet készíteni. Van már annyi rutinom ennyi alkotás után és ebben az életkorban, hogy tudjam, mikor jön el ez a pont.

– A Vándorszínészek alapgondolata mikor fogalmazódott meg önben?
– Teljesen agyalágyult helyzetből adódott az egész. Vagy legalábbis annak tűnhet, de nekem nem az. A Bajor Gizi-múzeumban forgattunk és a lépcsőfordulóban megláttam néhány portrészobrot. Megkérdeztem a teremőr kislányt – aki vigyázott ránk, hogy ne törjünk össze semmit –, kik ezek, és azt felelte, vándorszínészek. Közelebb mentem hozzájuk, hátha ismerek közülük valakit, de a nevek és az arcok sem mondtak nekem semmit. Gondoltam, ha már ennyire ismeretlenek, közelebbről is megfigyelem őket. Belenéztem a szemükbe és elgondolkodtam azon, vajon kik lehettek ezek az emberek, hogy élhettek, mit csinálhattak, mi volt a sorsuk. Ekkor indult el bennem, hogy meg kellene fejteni ezeket a titkokat. Tudni szerettem volna, miként léteztek, mennyire voltak kiszolgáltatottak, mániákusak, mit szerettek volna adni másoknak a színpadról, fenn tudták-e tartani magukat ebből. Idővel mindez kezdett összeállni egésszé a fejemben. Nem történelmi filmben gondolkoztam, a kiszolgáltatottság miatt is összezárva, egy szekérrel a vágyaik – a biztonságosnak vélt kőszínház felé, ahol talán befogadóbb a közeg, mint egy-egy pajtában vagy malomban – tartó emberekkel, emberi sorsokkal akartam foglalkozni. Végül eltelt jó két és fél év, amikor Szekér András forgatókönyvíróval, aki sajnos már nincs köztünk, beszélgettem és mondtam neki, hogy van egy történetem, amelyből írhatnánk együtt egy forgatókönyvet. Kialakult a sztori, összeálltak a figurák, elkezdtem a lehetséges színészekről is gondolkodni. Az előtte csak papíron létező karakterek a casting folyamatában váltak egyre markánsabbá. Rudolf Péterrel például 1983-ban, a Szerencsés Dániel kapcsán dolgoztam utoljára, most mégis ő volt az első, akibe úgymond belekapaszkodtam. Az persze nem lehetett kérdés, hogy a filmbeli feleségét a csodálatos Nagy-Kálózy Eszter alakítja majd.

– Már a forgatókönyvben is az szerepelt, hogy az ifj. Vidnyánszky Attila által megformált karakter, ha kimondatlanul is, de valójában Petőfi Sándor?
– Ez tulajdonképpen egy csíny volt, amellyel 1842-höz tudtam kötni a történetet. Jómagam egyébként nagyon szeretem Petőfit és azt is tudom róla, hogy igazándiból nem számított valami jó színésznek. Talán szerencsém volt, hogy Attilában van valami petőfis. Szóval ez csak egy pici játékosság volt egy szándékom szerint amúgy is meseszerű filmben.

– A Vándorszínészek forgatása még 2015-16-ban zajlott. Miért csúszott ennyit a film bemutatása?
– Igazából nem csúszott, úgy fogalmaznék, hogy a film megkérte a maga idejét. Kétszer kellett nekiugranunk a vágásnak. A digitális korban már nem kell spórolni az anyaggal, emiatt sokszor két kamerával dolgoztunk. Főleg azért, mert többnyire hat-hét színész állt a kamera előtt, és el akartam lesni a legjobb pillanatokat, a legjobb reakcióikat. Csak persze emiatt mérhetetlen mennyiségű anyagot rögzítettünk. Az első vágásnál, amely nagyjából nyolc hónapig tartott, kissé el is vesztünk ebben a felvételtengerben. Mikor megnéztem az első összevágott változatot, azt éreztem, olyan filmet csináltam, amelyet még nem tudok a sajátomnak tekinteni. A vágóm, Lemhényi Réka viszont nem ért rá a további munkára. A sors viszont összehozott minket Gothár Mártonnal, akit utoljára csecsemőkorában, Olaszországban láttam, amikor rohanva szóltam a szüleinek, Gothár Péternek és Básti Julinak, hogy talán nem kellene egy kisgyerekkel bevízibiciklizniük a tengerbe. A vele való újbóli nekifutásnak szerencsére az lett az eredménye, hogy végre azt tudtam mondani a Vándorszínészekre, hogy ez az én filmem.

– Eredetileg is digitális kamerával akart forgatni vagy ma már nem is kapna pénzt, ha celluloidot szeretne használni?
– Engem minden újdonság érdekel. Anno a Régi idők fociját húszezer méternyi filmből csináltuk, ugyanakkor amiatt van benne annyi gyorsítás, mert az úgynevezett reszliből forgattunk, a maradék rövid nyersanyagokból. Most viszont korlátlanok voltak a lehetőségeink. De különben is szeretem ezt az új technológiát, igaz, ahogyan említettem, ebbe most majdnem bele is döglöttem. Milyen szép halál is lett volna...

– Említette a helyszínkeresést is. Végül Magyarország mely tájain forgattak?
– Szerettem volna egy hetet Erdélyben forgatni, de financiális okokból ez meghiúsult. Utólag annyira nem is bánom. Ezek után itthon harminchat helyszínen dolgoztunk, de az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy hol. A Dunában biztos, de azon túl reggel vagy este mindig beültem egy autóba, odavittek, ahova kellett, forgattunk, majd a munka végén hazavittek. Ma már azt se tudom, hogy merre jártunk.

– Miért vonzódik annyira ahhoz, hogy ismerős, de külön világokat teremtsen a saját filmjeiben?
– Szeretem a fantáziámra bízni magam. Nem akarok kópiát csinálni egyik korból sem. A Vándorszínészeknél ráadásul négy roppant tehetséges és fontos ember segített nekem abban, hogy minden az elképzelések szerint valósuljon meg. Persze ehhez az ő képzelőerejük is kellett. Ebből ketten a látványtervezők, Varga Judit és Verebes Zoltán (Pater Sparrow), egyikük a jelmeztervező, vagyis Breckl János és persze az operatőr, Garas Dániel, akinek az apja életem meghatározó barátja és alkotótársa volt.

– Kereste is annak a lehetőségét, hogy Garas Dániellel dolgozzon?
– Szánt szándékkal nem. Ugyanakkor ahogy készülődtem a filmhez, arra gondoltam, hogy Garas nélkül nem forgatok. Emiatt arra gondoltam, hogy a vándorszínészek majd magukkal visznek egy rajzot vagy fotót, amelyen ő látható. Ez akkor remek ötletnek is tűnt. Ugyanakkor amióta Dezső nincs, úgy mint régen, most is rendszeresen összejárunk a családjával, vasárnaponként sokszor ebédelünk együtt. Tudni kell, hogy Garas Daniból kihúzni akár csak két mondatot is embert próbáló feladat. De egyik alkalommal mégis elkezdtünk beszélgetni a moziról, a következő vasárnap pedig még komolyabban belemerültünk a témába. Ekkor jutott eszembe a nyilvánvaló, megnéztem a munkáit és legközelebb vettem egy nagy lélegzetet, majd azt mondtam neki, jó lenne, ha operatőrként társam lenne a film elkészítésében. Most pedig, hogy már moziban van a film, egyértelműen tudom, jól döntöttem. Ráadásul elmondhatom: de jó, hogy van még egy Garas, akivel együtt dolgozhatok! És persze így az eredeti, fotós tervet is elvetettem, de a stáblistán azért köszönetet mondok Garas Dezsőnek, hiszen nagyon sokat kaptam tőle.

– Ha már róla beszélünk, mi a legkedvesebb emléke Garas Dezsővel kapcsolatban?
– Az, hogy ordítozunk egymással. A Ripacsokat készítettük elő, és Tóth Zsuzsa forgatókönyvíróval azt találtuk ki, hogy eleve Dezsőre és Kern Andrásra írunk egy filmet. Persze a forgatás előtt másfél hónappal sikerült annyira összeveszniük, hogy közölték, együtt nem játszanak, így a hátralévő idő a békítésükkel telt. Tudni kell, hogy a Ripacsokban eredetileg a két főhős nőimitátor volt. Ennek megfelelően fel is öltöztettük őket női ruhába, kaptak szép melleket, sminket, parókát, kirúzsozott szájat, Dezső pedig egy piros, testhez simuló latexruhát. Aztán amikor először megjelentek így előttünk, leírhatatlan volt, hogy néztek ki. Mint két idősebb lotyó. Dezső ekkor meglátta a szememben a gúnyt és rátört egy igazi idegroham. Letépett magáról mindent, ott állt félmeztelenül, egy kitömött melltartóban és üvöltözött, hogy ő ezt nem csinálja. Persze bennem is felment a pumpa és üvöltöttem neki, hogy akkor mi legyen. Erre rám nézett és azt kiabálta, mi lenne, ha ketten lennének egy nadrágban. Persze nem adtam könnyen magam és ordibáltam tovább, hogy ez mekkora marhaság, de közben odasúgtam az asszisztensnek, csináltassák meg azt a nadrágot. Ez a jellemző történet is arról szól, hogy a vitáink ellenére mennyire egy hullámhosszon voltunk, mennyire tudtunk hatni egymásra.

– Producerként is dolgozik, így más szemszögből is belelát a magyar filmipar mindennapjaiba. Kik azok a fiatal szakmabeliek, akikkel szívesen dolgozna együtt?
– Mindenkinek megvan a maga dolga. Az elmúlt pár évben arra jutottam, hogy inkább a saját generációmnak igyekszem segíteni filmezni. Kitermelődtek már azok a producerek, szakemberek, akik a fiatalokat jobban értik és érzékelik. Jómagam nehezebben szólok hozzá egy ifjú szerző forgatókönyvéhez, mert szerintem nagyobbat tudok tévedni. Ők már nyilván másképp gondolkodnak, de ez így is van rendjén. Amit mindenesetre tudok, hogy Szabó Istvánnal és Gárdos Péterrel dolgozom most együtt – előbbivel már biztosan készül egy film, utóbbival még a forgatókönyvet írjuk. Gondolkodásmódban sokkal közelebb állok hozzájuk. Ezzel együtt mégis azt mondom, bár lett volna közöm egy fiatal alkotó művéhez, például Kostyál Márk a Kojotjához, amelyet nagyszerű filmnek tartok.

– Eleinte sokan támadták a Filmalapot, mostanra azonban egyre jobb és sikeresebb magyar filmek készülnek. Ön hogy látja ezt a helyzetet?
– Amikor Andy Vajna átvette a szakma vezetését, senki, köztük én sem adtunk volna egy fabatkát sem azért, hogy ebből bármi jó kisülhet. Azóta Havas Ágnessel és egy csapattal gyakorlatilag megteremtették a magyar filmipart. Hiszen amit mi csinálunk, alapvetően ipari tevékenység és hogy miből lesz a művészet, az majd csak azután derül ki, miután elkészül a film. Emellett úgy látom, legtöbbször semmiféle politikai elkötelezettség, hovatartozás sem számít, az a lényeg, hogy a beadott forgatókönyv színvonalas legyen. Az biztos, hogy ismét sikeres a magyar film és a világ mozgóképtérképén is újra ott van a helyünk. Pedig egy időben már majdnem szitokszó voltunk, most pedig elkezdték szeretni itthon is a filmjeinket. Emellett az is fontos, hogy számtalan külföldi stáb is ide jár forgatni, ami nem csak profitot termel, hanem remek magyar szakembergárdát is.

– Önnek hogy tetszett a Testről és lélekről?
– Ha Enyedi Ildikó nem lenne a kortársam, akkor azt mondanám, hogy remekmű. Így viszont „csak” remekmű-gyanús. Az ehhez hasonló műveket látva mindig azt szoktam mondani, tévedés, hogy a magyar lóra termett, a magyar inkább filmre termett.

– A Miss Arizona című filmhez anno hogyan sikerült leszerződtetnie a korszak európai sztárszínészeit, Marcello Mastroiannit és Hanna Schygullát?
– Nagy Fellini-rajongó vagyok, számomra az ő filmjei egyenlőek a Bibliával. A Miss Arizona olasz–magyar koprodukció volt olasz producerekkel. Egy megbeszélésen csak úgy viccből bedobtam Mastroianni nevét, erre kiderült, hogy az egyik producernek Marcello gyerekkora óta gyakorlatilag a nyaralószomszédja és barátja is. Három nappal később ültünk egy szuterénbár pultjánál, amikor egyszer csak nyílt szemben a bejárati ajtó és belépett Mastroianni. Először elfordultam, mert azt gondoltam, ez biztosan nem ő. De aztán mégsem álmodtam. Fantasztikus volt vele dolgozni. Schygulla kapcsán pedig annyit érdemes talán megjegyeznem, nem biztos, hogy őt kellett volna választani, mert kémiailag egyszerűen nem működtek Mastroiannival. Persze ettől még őt is nagyon sokra tartom.

– Társproducere volt a hazánkban forgatott Sztálin című HBO-filmnek. Milyen emlékeket őriz a forgatásról?
– Akkoriban még nem volt divat, hogy Kelet-Európában forgassanak efféle produkciókat. 1989-ben csináltam meg a Novofilmet, az első magyar produceri irodát és nagy meccset vívtunk azért, hogy itt készülhessen el a Sztálin. Az íróval, Paul Monash-sal sokat beszélgettem és sok olyasmit mondtam el neki, amit mi tudhattunk erről a korszakról. A Sztálin forgatásán láttam bele először az igazi filmipar boszorkánykonyhájába. Ekkor esett meg az is, mikor a fóti műteremben forgattunk és éjjel az egyik amerikai producer kirángatott onnan és rámutatott egy eldobott papírpohárra, hogy az miért van ott. Felkaptam a poharat, elszaladtam vele a büféhez és lehordtam az ott dolgozókat. De közben az jutott eszembe, hogy ha egy senkiházi rámutat egy pohárra, nekem azonnal fel kell azt szednem és még ordítoznom is a büfésekkel, akiket amúgy kedvelek. Ekkor el is ment a kedvem az egésztől.

– 2009-ben „későn jöttnek” nevezte akkor kapott Kossuth-díját, a Príma Primissimának viszont örült. Foglalkoztatják még az efféle kitüntetések, díjak?
– Nagyképűség lenne azt mondani, nem annyira, de tény, hogy már kevéssé érdekelnek. A Kossuth-díj persze külön történet, bár örültem neki, ugyanakkor testközelből éreztem meg azt, hogy ezek az elismerések legtöbbször nem az alkotóról szólnak, hanem a politikáról. A díjátadó egyébként úgy zajlott, hogy kellemetlen körülmények között összezsúfoltak minket, és annyi hely nem volt, hogy tapsoljon az ember, miután az ölében már ott volt a díj... Amikor kijöttem az ünnepségről, akkor meg azonnal az orrom alá nyomtak mindenféle mikrofonokat, hogy nyilatkozzak. Én meg annyit mondtam csak, hogy elkéstek. Tudom, hogy ez tiszteletlenség volt, de legalább őszintén válaszoltam.

– Korábban arról is beszélt, hogy sokat jár színházba. Azon nem gondolkodott, hogy újra a színházban is rendezzen?
– Jó a kérdés, mert most jártunk Székesfehérvárott, ahol a színházban mutatták be a Vándorszínészeket. A film után volt egy kis beszélgetés is, amelyen Szikora János, a Vörösmarty igazgatója egyszer csak megkérdezte tőlem, megyek-e hozzájuk rendezni, én meg ijedtemben azonnal rávágtam, hogy naná! De szó van arról is, hogy esetleg a Vígszínházban csináljak valamit. Szeretem egyébként azt a munkát is. Persze egészen más mint filmezni, hiszen hiányzik a technika, ami annyiból rossz, hogy nem tudom rögzíteni, mit csinálnak jól vagy rosszul a színészek. Ezzel kapcsolatban jut eszembe a Szomorú vasárnap című darab, amely a Vidám Színpadon futott Bodrogi Gyulával és Voith Ágival. Hetvenhat előadást néztem meg belőle folyamatosan a fal mellett állva és az utolsó alkalom után odajött hozzám a jegyszedő nő és mondta, menjek vissza vele a nézőtérre, mutatni akar valamit. A falat, ahol mindig álltam, gyakorlatilag szétkapartam a körmeimmel, annyira beleéltem magam a játékba, hogy időnként a fene megevett, mert a színészek nem úgy csináltak dolgokat, ahogy kitaláltuk.

– Van már a fejében újabb filmterv?
– Igen, a Vándorszínészek színészcsapatával szeretnék egy újabb filmet készíteni. Úgy kezdődne, hogy az elején lemegy a nap, megismernénk egy éjszaka történetét emberi sorsokkal viszonyokkal, szeretettel, gyűlölettel, a film végén pedig természetesen feljönne a nap és újra kivilágosodna, mert az Úr mondá: „És lőn világosság.”

Ki a kedvenc...

...filmrendezője?
– Két helyről kaptam nagyon sokat, a francia újhullámtól és Fellinitől.

...színésznője?
– Mindig újabb és újabb tehetségek lepnek meg, legutóbb Frances McDormand nyűgözött le.

...írója?
– Van egy Bibliám, ez pedig Thomas Manntól A varázshegy.