Szikár ausztrál western és nyomasztó izlandi bűnügy a Titanicon

Dylan Howitt elmefilozófiai kérdéseket feszeget, Warwick Thornton kegyetlen világot tár elénk.

Bolladóttir nyilatkozataiból viszont kiderül: a börtönben megtörték őket, az eljárásba számos hiba csúszott, a vallomásokat valójában pedig nem lett volna szabad komolyan venni. A rendkívül nyugtalanító film szokatlan elmefilozófiai kérdést vet fel. A nő szerint az eljárás során a nyomozók elhitették vele, hogy a gyilkosságot valóban a barátai követték el, csak ő erre nem emlékszik. Később pedig már társai is hinni kezdtek ebben. Saját agyukat is becsapva arra jutottak, hogy a súlyos cselekményeket mélyen eltemethették magukba, de ténylegesen elkövették őket.

A döbbenetes következtetés miatt mindez nem csupán egy különös izlandi bűnügy lesz: pszichénk sajátosságaival, határaival kapcsolatban vonhatunk le következtetéseket. Howitt ügyesen közelít témájához: a film feléig elhiteti velünk, hogy ugyan szövevényes esettel állunk szemben, a fiatalok ártatlansága nem túl valószínű. Fokozatosan kezdünk kételkedni ebben, mígnem rájövünk, ami az elejétől nyilvánvaló lehetett volna: itt a gombhoz varrták a kabátot.

A Titanic elhozta nekünk Baltasar Kormákur 2016-os filmjét, az Eidhurinnt (The Oath) is. A 101 Reykjavík rendezője gyakorlatilag elkészítette Jorgosz Lanthimosz előtt egy évvel az Egy szent szarvas meggyilkolása alternatív változatát. Itt is egy ideggyenge sebésszel állunk szemben, aki mindent megtenne családja megmentéséért, ám úgy tűnik, saját hibájából fakadóan a bukást nem kerülheti el. Lanthimosz filmjében korábbi bűnös hanyagsága miatt vezekel az apa, a történet pedig egész a görög mitológiáig nyúlik vissza.

Kormákur filmjének hőse, a rendező által játszott Finnur kétségbeesetten figyeli, ahogy lánya egy agresszív drogkereskedő hatása alá kerül, aki a családjával is szembefordítja. Végül a férfi még pénzt is kezd követelni az apától, az események pedig elvadulnak: Finnur akárhogy is szeretné, nem tud ártatlan maradni. Hippokratészi esküje, amire a cím is utal, hiába kötelezné: bár biztos jó szándékában, a tragédiának ő maga lesz okozója. A feszült lecsúszástörténet ugyanakkor nem dolgozza el eléggé a behozott pszichológiai szálat, és nem is tud annyira csavaros lenni, mint kellene. Ugyanakkor tény: míg Lanthimosz filmje nagyot vállal, de végül sablonokba fullad, addig Kormákur filmje összességében ügyesen teljesít.

Az izlandi alkotásokon túl a Titanic egyik legizgalmasabb filmje a hónap végén a mozikba érkező Veszett vidék. A Warwick Thornton rendezte ausztrál western az 1920-as évekig megy vissza, amikor az igazságot többnyire az jelentette, amit a fehér ember mondott. A fekete munkásnak nemhogy szava sem lehetett, tűrnie kellett a folytonos megaláztatást, ha pedig visszaütött, könyörtelenül sújtott le rá a törvény ereje. Ez történik Sam Kellyvel is, aki hiába lakik társával egy emberséges lelkésznél, a környező világ kegyetlensége elől nem menekülhetnek. Miután a közelben lakó Harry March megerőszakolja feleségét, és rájuk törné a házat, Kelly lelövi a férfit, hogy emiatt aztán kénytelen legyen kereket oldani. Annyi előnye van üldözőivel szemben, hogy volt ideje megbarátkoznia a kegyelmet ugyancsak nem ismerő vidékkel, így pedig akárhogy is szeretnék, nem érhetik utol. Thornton westernje alapvető hatásokkal, gesztusokkal dolgozik, nagyon sok múlik a színészek mimikáján, elgyötört ábrázatán. Az olyanok, mint Hamilton Morris, Natassia Gorey Furber és Ewen Leslie elviszik a hátukon a filmet, amelyet a néző egyhamar nem ver ki a fejéből.