Ma 120 éve született Fekete István, az egyik legolvasottabb magyar író. Nevét ifjúsági regények, állattörténetek (Tüskevár, Téli berek, Vuk, Bogáncs) szerzőjeként emlegetjük. Kevesen tudják, hogy komolyabb műveket is írt, és főleg írhatott volna. Csak hát a történelem…
Kalandos, falusi gyerekkora volt, így eleinte állatkalandjairól írt a Nimród című vadászlapban, majd Kittenberger Kálmán biztatására megpróbálkozott a komoly irodalommal is. Erős istenhitéről, emberségéről árulkodó műveivel már az induláskor sikereket ért el. A koppányi aga testamentumával és a Zsellérekkel díjakat is nyert. Utóbbi megjelenése után négy éven belül hét kiadást élt meg – száraz szemmel lehetetlen végigolvasni. A Zsellérek nem politizál, csupán leírja a valóságot. Olvassuk csak, hogyan láttatja a Kun Béla utáni időket! „…ősz jött azután, s utána tél. Az országra ráhullott a hó és rádermedt a hideg. A szegénység járt az országutakon, a városokban, a hivatalokban: mindenütt. Első tél a nagy elesés után. Szomorú, hideg, végtelen tél, mely alatt talán örökre fagyos marad a föld. Ami megmaradt a háborúból, rommá tette a bolsevizmus.”
Csoda-e, hogy a Rákosi-rendszer indexre tette, köteteit bezúzták, elégették? De ez sem volt elég, az ÁVO az Andrássy út 60.-ba hurcolta, a fél veséjét leverték, egyik szemére megvakították, majd másnap hajnalban egy katonai autóból egyszerűen kidobták a nyílt utcán. Csak évekre rá írhatott újra, „rendszersemleges” novelláit a katolikus Új Ember és a Vigilia közölte.
Később a legvidámabb barakk sima bőrű gazdája megenyhült, s Fekete István „ifjúsági író” lehetett. (Itt cifrára váltanék, de elfogyott a terjedelmem.)
