– Mikor sírt utoljára, és miért?
– Tavaly, nagymamám betegsége miatt.
– Hogyan kapcsol ki?
– Kertészkedek vagy olvasok, esetleg kézimunkázok, varrok, hímezek, legújabban bútort is restaurálok.
– Mi az, ami nélkül nem megy emberek közé?
– Ezen gondolkodnom kell. Gyakran sminkelek, de ha csak a faluba megyek, akkor nem, olyankor parfümfelhő sem kísér... Megvan: zsebkendő nélkül soha nem megyek sehova!
– Amikor gyerek voltam, szerettem volna lenni.
– Balerina.
– Kevesen tudják, de nagyon jó vagyok/nem vagyok jó abban, hogy...
– Jól főzök.
– Mit nem szeret a munkájában?
– Nem tudok ilyet mondani.
– Milyen híres (élő vagy fiktív) személyiséggel találkozna szívesen?
– A zeneszerzők közül szívesen találkoznék Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal, de megismerném Basilides Mária opera-énekesnőt és találkoznék Eszterházy Péterrel is. Végül, nem annyira önös érdekből: Ózzal, a nagy varázslóval.
– Mire a legbüszkébb?
– Arra, hogy ma is ugyanazok a barátaim, akik 15 éves koromban.
– Kitől tanulta a legtöbbet?
– Itt kettéválasztanám az életet és a szakmát. Az életben az anyai nagymamámtól, szakmailag pedig sok embertől. Novák Ferenctől, a magyar táncművészet legendás alakjától, Szűcs Elemértől, aki a Honvéd Együttesnek volt tánckarvezetője, de említhetném Foltin Jolán koreográfust, Agócs Gergely népzenészt és népzenekutatót, Kelemen László zeneszerző- folkloristát, Nikola Parov zenész-zeneszerzőt.
– Ki vagy mi lenne a következő életében?
– Az jó válasz, hogy nem hiszek ilyesmiben? Nem hiszek abban, hogy lenne következő életem.
– Mely szavakat használja túlzottan gyakran?
– A zene biztosan köztük van, és a népzene is. De ez fogós kérdés, mert az ember önmagát nem vizsgálja ilyen szempontból. Vagy talán azt, hogy: „Koljo!”...? (A „Nikola” becézve bolgárul.)
– Hogyan szeretne meghalni?
– Két dolog jut eszembe. Egyrészt mindig irigykedve szoktunk azokról a zenészekről beszélni, akik muzsikálás közben, mondjuk egy buliban szívinfarktust kapnak, és leesnek a székről. Gyönyörű halál! Aközben kiszállni, amit a legjobban szeretsz csinálni! A másik az, ami néhány felmenőmnél történt: csendben, fájdalom nélkül, kórházaktól messze, otthon, olyan emberrel az oldalukon, akit nagyon szerettek, és aki viszontszerette őket.
