Százezer spanyol önkéntes jött volna '56-ban?

A legenda nem alaptalan: Francóék készek lettek volna megsegíteni a forradalmárokat.

Franco Spanyolországa ideális menedékhely volt a magyar emigránsoknak a második világháború után. A markánsan jobboldali és katolikus autokrácia, élén az elszántan antikommunista Caudillóval (vezérrel) tárt karokkal fogadta a szovjetek és a kiépülő kommunizmus elől menekülő magyarokat a Horthy-adminisztráció egykori tagjaitól a volt arisztokratákig. A több ezer főre duzzadó magyar kolónia a közös ideológiai alapok mellett Habsburg Ottó közbenjárásának is köszönhetően jó kapcsolatokat ápolt Francóval.

A diktátor erőteljesen ellenezte a Szovjetunió kelet-európai térnyerését, már 1948 őszén kikelt a

„Lengyelország, Románia és Magyarország népeire nehezedő orosz térd”

kapcsán. A tettek ideje viszont – úgy tűnt – az 1956-os magyar forradalom kirobbanásakor érkezett el.

A történtek fellelkesítették a magyar emigrációt és Habsburg Ottót is.

A spanyolországi magyarok egyik vezéralakja, Marosy Ferenc madridi magyar királyi követ a történtekre irataiban úgy emlékezett vissza, hogy éppen prominens meghívottakkal ebédelt, amikor az általa nem különösebben kedvelt cseh követ kérette telefonhoz.

„Gratulálok kedves kollégám, Budapesten a nép fellázadt a kommunista uralom ellen. Fogadja legnagyobb bámulatom kifejezését nemzete iránt és tiszta szívből jövő őszinte jókívánságaimat”.

Nem sokkal később Habsburg Ottó Münchenből tájékoztatta Marosyt az eseményekről, megerősítve a híreket.

A követ levelei alapján úgy tűnik, ezt követően felpörögtek az események: Ottó főherceg két nappal később telefonon arra utasította, kérje Madridot az ENSZ közbelépésének kérésére a szovjet beavatkozás ellen; a sebtiben összehívott minisztertanács meg is szavazta a lépést. Az összes spanyol templomban megkondultak a harangok a magyarokért, a szerény körülmények között élő emigránsok és a Spanyol Vöröskereszt több ezer dollárt adakoztak össze, a spanyolországi magyar rádió pedig 20 perc helyett 4 órában sugárzott adást.

Marosy maga pedig úgy emlékezett vissza, hogy

„Itt mindenki gratulál, a világ első népe lettünk. Kossuth Lajos óta nem volt ilyen jó hangzású a magyar név”

Marosy egy október 30-i levelében beszámol az Artajo külügyminisztert helyettesítő Luis Carrero Blacóval, Franco egyik fő bizalmasával folytatott beszélgetéséről:

„Kérdésemre, adna-e egy repülőgépet a vöröskereszt-adományok elszállítására, azt válaszolta, akár százezer önkéntest is adok, ha tudják használni. Sajnos a ma reggeli helyzetről szóló információim alapján le kellett hűtenem optimizmusát. De ha ilyen szellem uralkodna Amerikában, másként fordulhatott volna a világtörténelem.”

Habsburg Ottó november 4-én reggel újból felhívta Marosyt, és utasította: azonnal siessen Francóhoz, és a főherceg nevében kérjen segítséget a magyar szabadságharcosoknak.

A spanyol vezető éppen vadászaton volt, így Marosy írásos üzenetet hagyott hátra, melynek nyomán Franco hazatérve éjjel azonnal összehívta a minisztertanácsot. Itt határozatot hoztak – Marosy leírása szerint – egy önkéntes hadsereg Magyarországra küldéséről.

Tény, hogy Munoz Grandes hadügyminiszter – a keleti fronton a németek oldalán önkéntes hadosztályával már bizonyított világháborús veterán tábornok – lemondott tárcájáról, hogy a hadsereg élére állhasson.

Franco elrendelte az egy hadosztályra való felszerelés és fegyverzet készenlétbe helyezését a repülőtéren, hogy amerikai repülők azt Sopronba szállítsák, Noriega tábornokot pedig kinevezte összekötő tisztnek Marosy mellé.

Amerikai gépekre azért volt szükség, mert a spanyoloknak nem voltak olyan repülőik, amelyek egyszerre meg tudták volna tenni az utat Sopronig, Svájc és Ausztria semlegességénél fogva, az NSZK pedig a megszálló hatalmak tilalma miatt nem engedte volna őket leszállni.

Anderle Ádám, a Marosy-iratok kutatója azonban ezt másként látja. A Szegedi Tudományegyetem professzora a Bakach-Bessenyei levéltárban őrzött iratok alapján állítja: nem egy önálló, hanem legfeljebb az amerikaiak koreai beavatkozása mintájára, spanyol csapatok ENSZ-zászló alatti hadműveleteiről dönthettek. Magáról a kormányülésről azonban – ahogy a diktatúrákban ez megszokott – nincsenek jegyzőkönyvek; Anderle a napirendet kikérte, ebben valóban Artajo volt az előadó, és valóban a magyar ügy volt terítéken. Emellett egy hadosztályról esett csak szó – ez a második világháború kötelékeiben 10-18 ezer katonát, 150-200 harckocsit jelentett. Ez sem kevés – teszi hozzá Anderle – hiszen

Spanyolország volt az egyetlen nyugat-európai hatalom, amely fegyverrel akarta segíteni a magyar forradalom ügyét

A százezer önkéntes legendájának alapjául Czichlert Aurél feljegyzései szolgálhatnak, aki Marosy titkáraként aposztrofálta magát, a valóságban azonban csupán egy tisztiszolga volt. Anderle úgy véli, Czichlert találkozhatott a követ feljegyzéseivel, majd Luis Carrero Blaco nagyvonalú felajánlását a minisztertanács határozatával összemosva „keverhette ki” a ma széles körben terjedő legenda alapját.

A Czichlert-legenda az ezután történtekről egyenesen úgy tájékoztat, hogy „a százezer önkéntes” már megindult, de a határon az amerikaiak feltartóztatták őket. Ehhez Borhi László történész korábbi cikkére is előszeretettel hivatkoznak a legenda terjesztői, csak elegánsan kihagyják belőle a legfőbb részleteket.

November első napjaiban a spanyolok részéről Artajo tényleg felkereste az amerikai ENSZ-nagykövetet azzal, hogy készek harcolni a  magyar ügyért, kapcsolatban állnak a felkelőkkel, és két szállítógépre lenne szükségük. A spanyolok azt ajánlották cserébe, hogy – minden ellenérzésük ellenére – szó nélkül hagyják a brit–francia beavatkozást Szueznél. Az amerikai vezetés ugyanakkor attól tartott, hogy szembekerülne a Szovjetunióval, amely a CIA szerint bármeddig elment volna Magyarország megtartásáért. Hoover külügyi államtitkár ezért közölte:

egy ilyen beavatkozás nem járhat sikerrel, ezért a forradalmat fegyverrel megsegíteni nem lehet.

Spanyolország tegyen le egy ilyen ENSZ-zászló alatti beavatkozásról, és ne kíséreljen meg katonai lépéseket az USA-val való előzetes konzultáció nélkül.

Egyébként – tette hozzá Borhi – egy spanyol intervenció még megvalósulása esetén sem valószínű, hogy kedvezőre fordította volna az eseményeket, egy későbbi interjújában pedig az MNO-nak azt mondta, valójában csak fegyverek küldésére lett volna lehetőség, ezzel pedig csak a harc húzódott volna el és még többen meghalnak.

Anderle lényegében egyetértett Borhival, hozzátéve, a spanyol szállítókapacitás ismeretében

Franco még amerikai engedély birtokában is egyszerűen képtelen lett volna egymagában eljuttatni a katonákat Magyarországig.

De érthető módon Marosy maga Amerika árulásaként élte meg a történteket.

Borhi is felvetette: lehetséges, hogy Franco csak antikommunista babérokat akart aratni azzal, hogy megmutatja: lám, ő nemcsak beszél, hanem cselekedni is hajlandó a magyar forradalomért. Így tett Argentína, Dominika és az akkor még jobboldali autokrácia Kuba is a menekültek befogadására való felajánlásaikkal – ezzel demonstrálhatták, hogy ők a nyugati világ részei.

Ugyanakkor Anderle szerint a spanyol rokonszenv valós volt, Madrid már korábban is próbálta diplomáciai úton segíteni a német szövetségből való '44-es magyar kiugrási kísérleteket, a spanyol külügy pedig igen aktívan próbálta kitapogatni, hogy Amerika támogatna-e egy ilyen akciót, és mennyiben lenne kivitelezhető.

A magyar ügy viszont használt Franco népszerűségének: óriási volt a sajtóvisszhangja, és a Caudillo számára a magyar ügy volt az első, amellyel a háború után egységes tömeget maga mögé tudott állítani.. Franco '57-es újévi beszédében egyébként úgy fogalmazott:

„Az a hősköltemény, melyet Magyarország a bátorságával és a vérével írt, bizonyítja, hogy a szovjet imperializmus nem tudja megemészteni az ún. csatlósállamokat.”