Kétmilliárdszor masszívabb, mint a Nap

Az eddig ismert legfényesebb és legkorábbi kvazárt figyelték meg: a csillagszerű objektum fénye csaknem 13 milliárd év alatt ért a Földre, vagyis arról az időszakról „tudósít”, amikor a világegyetem még „gyerekcipőben” járt, mindössze 770 millió éves volt.

A felfedezésről a Nature csütörtöki számában jelentette meg tanulmányát az európai kutatócsoport Daniel Mortlockkal, az Imperial College London asztrofizikusával az élen. A korábbi kvazárrekorder 870 millió éves volt.

A kvazár csillagszerű (azaz kvázisztelláris) rádióforrás. A kvazárok általában nagy vöröseltolódású, távoli galaxisok aktív magjai, amelyek az ősrobbanás után 2-3 milliárd évvel voltak a leggyakoribbak. Energiakibocsátásuk erősen változik, általában körülbelül tízezerszerese a Tejútrendszerének, és főként nagyenergiájú sugárzásból áll. Az aktivitást egy óriási tömegű központi fekete lyuk hozza létre, amelybe környezetéből anyag áramlik. Amikor egy kvazárnál a heves folyamatok alábbhagynak, aktivitása megszűnik, és „normális” galaxismag lesz belőle.

Az ULAS J1120+0641 katalógusjelű kvazárt a hawaii Mauna Kea hegycsúcson üzemelő brit infravörös teleszkóppal kapták lencsevégre, majd a felfedezést mást teleszkópokkal is megerősítették.

A kutatók szerint ez a valaha megfigyelt égi objektumok legfényesebbike. A tudósok meglepetésére a kvazárt uraló fekete lyuk kétmilliárdszor masszívabb, mint a Nap, az viszont rejtély, hogy miként sikerült a fekete lyuknak ekkora méretekre szert tennie a világegyetem korai időszakában. A fekete lyukakról, amelyek csillagokkal, csillagközi gázokkal és egyéb anyagokkal „táplálkoznak”, az asztronómusok eddig úgy vélték, hogy csupán lassan „gyarapodtak”.

A fényes kvazár újabb ismeretekkel szolgál a 13,7 milliárd évvel ezelőtt, az ősrobbanáskor létrejött világegyetem korai szakaszáról.

A tanulmányhoz fűzött szerkesztőségi cikkben Chris Willott kanadai csillagász „szörnyetegnek” nevezte a kvazárt, amely megváltoztathatja a fekete lyukak növekedéséről alkotott elméleteket. „E kvazár léte álmatlan éjszakákat okozhat az elméleti tudósok némelyikének” – jegyezte meg Willott, aki nem volt részese a kutatásnak.

Vöröseltolódás egy égitest színképében az abszorpciós és emissziós vonalak eltolódása a nagyobb hullámhosszak irányába. A vöröseltolódást elsősorban az adott égitestnek a megfigyelőtől való távolodási sebessége határozza meg. A világegyetem tágulása miatt minél távolabb van egy objektum, annál gyorsabban távolodik tőlünk, annál nagyobb a vöröseltolódása. A vöröseltolódásból a távolságra következtetni teljes pontossággal mégsem lehet, mert a vöröseltolódásban benne van az adott égitestnek a világegyetem tágulásán kívüli saját mozgása is, emellett felléphet például gravitációs vöröseltolódás is.

(MTI)