Megrögzött otthonülő volt az „ősférfi”

A csimpánzokhoz vagy több modern emberi társadalomhoz hasonlóan az Australopitecus nősténye rendszerint elhagyta a családját, hogy más csoporthoz csatlakozzon, míg a hím megrögzött otthonülő volt egy szerdán közzétett tanulmány szerint.

A modern ember távoli rokonának, a 2,4–1,7 millió éve élt Australopitecusnak néhány kövület és igen ritka primitív kőszerszám kivételével nem maradt nyoma, így nagyon nehéz az életmódjukra következtetni. Hogyan jutott mégis a Nature című brit folyóiratban ismertetett merész elméletre Sandy Copeland, a németországi Max Planck Intézet az ember fejlődésével foglalkozó főosztályának munkatársa? A dél-afrikai Transvaal barlangjaiban élt Australopithecus africanus és Paranthropus robustus, két kétlábú emberszabású fennmaradt fogai segítségével. Márpedig az emlősök fogainak lézeres és tömegspektrométeres elemzéssel pontosan meg lehet mondani, hogy ott nőtt-e fel, ahol élt, illetve meghalt.

Minden talajt jellemez a benne atomi formában megtalálható ritkafémnek, a stronciumnak az összetétele (stroncium 87 és stroncium 86). A stronciumizotópok e sajátos elegye kimutatható az emlősök által elfogyasztott élelmiszerben is, akárcsak a fogzománcban lévő stronciumnyomok. Miután a stroncium a felnőttkor előtt épül be a fogzománcba, és a további biológiai folyamatok során nem változik, értékes nyomjelző a dél-afrikai Astralopitecusok útjának követésében. Tizenkilenc fog elemzése során Sandy Copeland arra a következtetésre jutott, hogy a legnagyobb egyedek, feltehetőleg a hímek lényegében annak a barlangnak a közelében táplálkoztak, amely az otthonuk volt. A legkisebbek viszont – vélhetően a nőstények – nyolcéves koruk előtt másik tájegységben szerezték a táplálékukat.

A tanulmány feltételezi, hogy a hím Astralopitecusok otthonülő életmódot folytattak, ugyanabban a 30 kilométeres földrajzi övezetben maradtak, ahol megszülettek. A nőstények viszont messzebbről, más családi csoportból érkeztek, amikor elérték a nemzőképes kort. A nemek viselkedésének ez a különbsége megtalálható a csimpánzoknál, a bonobóknál és számos emberi társadalomban is – írják a szerzők. A hasonlóság azonban ezzel kimerül. A hím Astralopitecusnak ugyanis nem volt nagyobb a szemfoga, mint a nőstényé, tehát a csoport hímjei közötti versengés kisebb lehetett, mint a csimpánzok vagy a gorillák között. Valójában kevéssé valószínű, hogy fennmaradt az Astralopitecusokéhoz hasonló szociális modell, az őskori emberszabásúak anatómiája és ökológiája ugyanis nagyban különbözött a mai főemlősökétől – hangsúlyozzák a szerzők.

(MTI)