Miért van csak egy holdja a Földnek?

Két holdja lehetett valaha a Földnek addig, míg a kisebbik „balga” módon bele nem „fejelt” nővérébe, és az ütközés következtében vált jelenlegi égi kísérőnk aszimmetrikussá – állítja egy amerikai kutató, aki elméletét a Nature legújabb számában ismerteti.

Erik Asphaug, a Santa Cruz-i Kaliforniai Egyetem bolygókutatója szerint a drámai események 4,4 milliárd évvel ezelőtt játszódtak le, amikor a két hold kozmikus léptékben még igen fiatal, mindössze százmillió éves volt. A Föld két égi kísérője akkor „született”, amikor egy óriási, tíz marsnyi planéta csapódott bele bolygónkba. Az „újszülöttek” nem tartoztak azonos súlycsoportba, a nagyobbik átmérője háromszor, súlya pedig 25-ször haladta meg „kishúga” paramétereit.

Mindkét hold a Föld körül forgott, a kisebbik néhány „lépéssel” lemaradva követte nővérét, miközben lassacskán távolodtak bolygónktól. Ennek következtében fokozódott a Nap gravitációs hatása, amely destabilizálta a párost, és százmillió évnyi békés „együttkeringés” után a kisebbik hold becsapódott a nagyobbikba. Ekkor a két égitest 128 ezer kilométerre volt bolygónktól, ez a Föld és a Hold közötti jelenlegi közel 400 ezer kilométeres távolság harmadát teszi ki. „Sorsszerű volt az összeütközésük, nem kerülhették el végzetüket” – fogalmazott Erik Asphaug, aki alacsony sebességűnek ítéli a becsapódást.

„Óránként 8000 ezer kilométeres sebességgel történt az ütközés, ami relatíve alacsony, ha égitestek becsapódásáról van szó. Ez a sebesség nem elegendő, hogy megolvadjon a kőzet” – magyarázta Erik Asphaug. A keletkező törmelék szétspriccelt, de az ütközés nyomán nem keletkezett kráter, mint történt volna egy nagyobb sebességű és erejű becsapódáskor. „Olyasféle hatása volt, mint amikor tortát vágnak valakinek a képébe” – jegyezte meg a bolygókutató.

Mint kifejtette, az események hatására alakult ki a Hold aszimmetriája: míg a Föld felé forduló fele simább, a másik, „sötét” oldala „hegyes-völgyes”. Az ütközéssel magyarázható a holdkéreg egyenetlen vastagsága is, amely a Föld felé néző oldalon 19 kilométeres, míg a túloldalon 50-60, itt „rakódhatott le” a kisebb égitest anyaga. Különbségek vannak a kéreg összetételében is, a Hold Föld felőli oldala sokkal gazdagabb káliumban, foszforban és ritka földfémekben. Ezek az elemek a feltételezések szerint nagy mennyiségben találhatók a Hold folyékony külső magjában, amely a becsapódáskor a túloldalra „loccsant ki”. Alan Stern bolygókutató, a NASA volt tisztségviselője érdekesnek nevezte az elméletet, ám mint megjegyezte, nem könnyű tesztelni, hogy mennyire helytálló.

(MTI)