A kutatások részben uniós támogatással valósultak meg. „Az ókorban, ezen belül is a romai császárkorban a felirat volt a kommunikáció egyik eszköze. Ennek megfelelően a római világban a kőbe vésett feliratok a hétköznapi élettől a temetőkig az élet szinte minden területét átszőtték. Építési feliratot helyeztek el, ha új épületet emeltek, ha pedig meghalt valaki, akkor emlékére sírfeliratot állítottak, amelyen feltüntették állítójának az elhunythoz való viszonyát, az elhalálozott pályafutását, betöltött tisztségeinek felsorolásával” – magyarázta Borhy László.
Mint kifejtette, a Római Birodalomhoz csatolt térségek között voltak olyanok, amelyek addig nem rendelkeztek saját írásbeliséggel. Ezek közé tartozik Pannonia is, amelynek kelta és illír népessége az írásbeliséggel a rómaiakkal és a görögökkel való kapcsolattartás révén ismerkedett meg.
„A Római Birodalomhoz való csatlakozást követően, a római életforma átvételével Pannoniában is elterjedtek a feliratállítási szokások. Itt nagyon érdekes jelenségekkel szembesülhetünk, ugyanis nagyon sokszor megfigyelhető, hogy a latin nem az anyanyelve a feliratot készítő kőfaragónak, aki hibákat vét. Próbálnak a római megrendelők igényeihez alkalmazkodni, ebben a műfajban is úgymond helytállni. Adamik Béla, a latin nyelv történetének kiváló kutatója, az ELTE Ókortudományi Intézetének docense hibatipológiába rendezte ezeket, és nagyon érdekes megjegyzéseket fűzött olyan jelenségekhez, amelyeket mi, régészek vagy ókortörténészek a latin feliratokon megfigyelünk, de nyelvészeti szempontból nem biztos, hogy tudjuk értelmezni” – emelte ki a professzor.
Szavai szerint sokszor előfordul, hogy kimaradnak betűk a latin szavakból, vagy felesleges betűk, szóismétlések tapasztalhatók, de sűrűn akadnak ragozási hibák is. Gyakran kimutatható, hogy a szöveg téves olvasatából származik az elírás. A vésnök ugyanis egy kurzív, azaz kézírással írt szöveget kapott a megrendelőtől, a sírfeliratot viszont kapitális, azaz nagybetűkkel készítette el.
„Említést érdemelnek a beszélt (vulgáris) latinból származó elírások hatása, ami szintén kimutatható a feliratokon. Némi szerencsével a típushibákból a kőfaragók anyanyelvét is ki lehet következtetni. A hibás feliratok egyébként nemcsak Pannoniára, hanem a birodalom egész területére, sőt magára Rómára is jellemzőek, ahol szép számban éltek nem latin anyanyelvűek. Az elírások láttán felmerülhet a kérdés, hogy a megrendelő miként vehetett át például egy hibás sírfeliratot” – tette fel a kérdést Borhy László.
Magyarázata szerint a ma látható feliratok csupán a „nyersanyagok”, nem pedig a végleges felületek. Az ókorban a márványra, mészkőre vagy bazaltra vésett feliratokat ugyanis vékony gipszréteggel vonták be. „Lefedték egy vékony stukkófelülettel, a kivésett betűágyakat pedig festékkel színezték ki, tették láthatóvá. Tehát azt mondhatjuk, hogy a kivésett szavakban elkövetett nyelvtani hibákat utólag korrigálni tudták, ez a korrektorfesték ókori változatának is tekinthető. A stukkófelület a feliratokról az évszázadok, évezredek során eltűnt, de nyomai, a betűágyakba belekent gipszmassza maradványai sokszor megfigyelhetők. Tehát látható, hogy utólag korrigálták a szöveget” – összegezte Borhy László.
