Megoldották a fél évszázados rejtélyt

Fél évszázados rejtélyt oldottak meg a Kaliforniai Egyetem, Los Angeles (UCLA) asztrofizikusai.

A Föld felett elektromosan töltött részecskéket tartalmazó kettős gyűrű, a Van Allen sugárzási övezet található, amelyet az első amerikai műholdak, az 1958-ban felbocsátott Explorer-1 és Explorer-3 mérési adatai alapján fedeztek fel. A belső öv a Föld felett 2000-5000 kilométer között helyezkedik el és 10-50 MeV (megaelektronvolt) energiájú protonokból áll. A külső öv, amely főleg elektronokból áll, nagyjából 6000-10000 kilométer vastagságú, a két zóna nem válik el élesen egymástól.

Koronakidobódás idején, amikor a napkorona egy darabja lökődik ki a bolygóközi térbe, több tízmillió tonna szuperforró gáz indul útnak. Amennyiben a szuperforró gáz kölcsönhatásba lép a Föld mágneses mezejével, geomágneses viharokat okozhat. Ezek az események fura hatással vannak a Föld külső sugárzási övére, amely olyan magas töltésű elektronokat tartalmaz, hogy szinte a fény sebességével haladnak – olvasható az UCLA honlapján.

Eltűnnek, de visszatérnek

„A geomágneses viharok alatt a külső övben lévő csaknem összes elektron eltűnik, de csak azért, hogy néhány óra múlva »bosszúszomjasan« visszatérjenek” – hangsúlyozta Vassilis Angelopoulos, a UCLA professzora.

Az eltűnő elektronok meglepték a tudósokat, amikor felfedezték a jelenséget az 1960-as években az első űrutazások során. „Fura effektusról van szó, hiszen ha a földi óceánok sem száradnak hirtelen ki, akkor miért »néptelenedik el« a külső sugárzási öv?” – fogalmazott Yuri Shprits, a tanulmány társszerzője.

Ami még furább, hogy az elektronok a geomágneses vihar csúcspontján „szívódtak fel”, olyankor, amikor a napszél töltött részecskékkel bombázza a Föld környezetét. A jelenségre több elmélet is született, egyesek szerint a Föld légköre nyeli el az elektronokat, mások szerint szó sincs eltűnésükről, csupán időlegesen „lemerülnek”, s így nem adnak „életjelet” magukról.

Három műholdrendszer adatait használták

„2006-os vizsgálataink már arra engedtek következtetni, hogy az elektronok a bolygóközi térbe lökődnek ki, s eközben csökken a sebességük” – magyarázta Yuri Shpritz, hozzátéve, hogy mostanáig semmiféle bizonyítékkal sem rendelkeztek, ami igazolta volna feltételezéseiket.

Hogy megoldják a rejtélyt, a UCLA kutatói Drew Turner irányításával három, a Földtől különböző távolságban keringő műholdrendszer adatait használták. Ezekből kiderült, hogy a hiányzó elektronok kis töredéke valóban a Föld légkörébe kerül, a töltött részecskék döntő többségét viszont a fokozott naptevékenység idején a napszél valósággal kiszakítja a külső sugárzási övből és kilöki a bolygóközi térbe.

„A Föld sugárzási övének megértése létfontosságú a műholdak biztonságos működése szempontjából. Most egy lépéssel közelebb kerültünk az űridőjárás megértéséhez és előrejelzéséhez” – hangsúlyozta Drew Turner.