A hosszú nyakú, hosszú farkú szárazföldi dinoszauruszok többé-kevésbé épségben előkerült csontvázai arról tanúskodnak, hogy az őshüllők úgynevezett opisthotonusban, azaz hátrahajlott testhelyzetben merevedtek meg. Hátrahajlott fejjel és nyakkal „rándult görcsbe” a szárnyas gyík, vagyis az Archaeopteryx is – olvasható a http://idw-online.de angol nyelvű német hírportálon.
Az opisthotonus embernél, állatoknál a tetanuszfertőzésnél fordul elő vagy a kisagy (cerebellum) károsodásánál figyelhető meg. A kisagy a tudatunktól függetlenül az akaratlagos izmok egyenletes összehúzódását biztosítja és összehangolja működésüket. Károsodása súlyos mozgáskoordinációs zavart, egyensúlyvesztést okoz.
Fájdalmas agonizálás
Először száz évvel ezelőtt vetették fel a kutatók, hogy a némely dinoszaurusz-fosszília esetében megfigyelt testtartás az őshüllők fájdalmas agonizálása közben alakulhatott ki. A későbbi évtizedekben az elméletet elvetették a paleontológusok, majd 2007-ben újból napirendre került.
Öt évvel később Achim Reisdorf (Baseli Egyetem) és Michael Wuttke (Mainzi Egyetem) újra felelevenítették az opisthotonus-hipotézist. Az egyik „ikonikus” dinoszauruszt, a Compsognathus longipest választották kutatásaik tárgyává.
A Compsognathus (csinos állkapocs) kisméretű, karcsú testű, két lábon járó, húsevő theropoda dinoszaurusznem volt, amely a késő jura korban, körülbelül 150 millió évvel ezelőtt élt a mai Európa területén. A pulykaméretű állat két majdnem teljesen ép csontváz alapján ismert: az 1850-es években felfedezett németországi példány 89 centiméter, a több mint száz évvel később megtalált franciaországi lelet pedig 125 centiméter hosszú. A németországi példányról köztudott, hogy egy trópusi lagúnában temetődött be. „Meggyőződésünk szerint a »görcsbe rándult« egyedek haláluk után azonnal betemetődtek egy vizes sírban, s nem sodródtak az árral” – magyarázta Achim Reisdorf.
Csirkéktől kapták a választ
A kutatók, hogy bebizonyítsák, az opisthotonus a szövetek bomlása során keletkezett, bontott csirkékkel kísérleteztek. Amint a vízbe helyezték a kísérleti „alanyokat”, a csirkék nyaka azonmód 90 fokos szögben hátrahajlott, a szövetek bomlása során a hátrahajlási szög tovább növekedett.
A csirketetemek boncolása során kiderült, hogy a nyak hátrahajlásáért egy elasztikus szalag, a ligamentum elasticum felelős, amely a nyaki csigolyákat köti össze.
„A hosszú nyakú, hosszú farkú dinoszauruszok számára létfontosságú volt az erős ligamentum elasticum, amely segített energiát megtakarítani a szárazföldi életmód során. Vízbe került, elhullott őshüllő esetében ez a szalag elég erős volt ahhoz, hogy az izmok, szövetek bomlásával párhuzamosan ívbe görbítse tetemét” – emelte ki Michael Wuttke.
