A Párizsi Obszervatórium kutatói a bolygó felszínét pásztázó Virtis infravörös képalkotó spektrométer adatait elemezték, és összevetették azokat az amerikai Magellán-űrszonda 1990–1994 között végzett radarméréseivel. Megdöbbenésükre azt fedezték fel, hogy a méréseknél figyelt jellegzetes felszíni alakzatok 20 kilométerrel „hátrább” voltak annál, ahol lenniük „kellett volna”.
A kutatócsoport, amely az Icarus című folyóiratban tette közzé megfigyeléseit, kiemeli, hogy méréseiket újból és újból megismételték. „A lehetséges hibaforrásokat kiiktatva arra a következtetésre jutottunk, hogy a vénuszi nap hossza megváltozott az elmúlt 16 év során” – emelték ki közleményükben a Párizsi Obszervatórium asztronómusai.
Számításaik szerint az adott időszak alatt egy nap hossza az Esthajnalcsillagon 6,5 földi perccel növekedett. „Csillagászati mércével ez jelentős változás” – hangsúlyozta Pierre Drossart.
A csillagászok feltételezése szerint a bolygót a felszíne és sűrű légköre közti súrlódás fékezheti. Ez a megállapítás meglepőnek tűnhet, ám figyelembe kell venni, hogy a légkör vastagsága meghaladja a 100 kilométert, és igen sűrű, hiszen 96 százalékát szén-dioxid alkotja. Ehhez hozzáadódik az óránkénti 350 kilométeres sebességgel száguldó szelek hatása is. A légköri nyomás a felszínen a földi értékek 92-szerese, akkora, mint 900 méteres mélységben lenne az óceánban.
„A Földön is időnként hat a légkör fékező hatása, ám ez csupán a másodperc tizedrészét teszi ki, vagyis érzékelhetetlen” – magyarázta Pierre Drossart, aki az AFP kérdésére válaszolva nem tudta megmondani, hogy végül „megáll-e” teljesen a Vénusz.
„Ezt nehéz megjósolni, hiszen mindössze két mérési pontunk van. Az elméleti modellek viszont azt mutatják, hogy ciklikus jelenséggel van dolgunk. Amikor a légkör felgyorsul, a bolygó lelassul, viszont amikor veszít lendületéből, ellenkező jelenségnek lehetünk tanúi. Ingaeffektus érvényesül” – fogalmazott Pierre Drossart.
