Hiába olvad a sarki jég, az olajcégeket már hidegen hagyja

Noha a megközelítését nehezítő jégtakaró évről évre zsugorodik, az északi sarkvidék már nem tűnik olyan csábítónak, mint azt a kőolajtársaságok korábban vélték.

A sarkvidék iránti lelkesedés akkor ívelt fel, amikor az amerikai geofizikai intézet (USGS) 2008-ban bejelentette, hogy becslése szerint ebben a térségben található a bolygónkon még felfedezésre váró tartalékok 22 százaléka.

Újabban más hangok járják. Egy nemrég megjelent tanulmányban, amelynek már a címe is sokatmondó – „Az Északi-sark nem lesz a gáz- és kőolajipar aranybányája” – két norvég kutató kifejtette, hogy az elkövetkező évtizedek során a térségben kitermelt szénhidrogén részesedése a fogyasztásban várhatóan nem fog nőni – éppen ellenkezőleg. Véleményük szerint 2050-ig a sarki kőolaj aránya stabil marad, a globális fogyasztás 8-10 százalékát fogja adni, míg a sarki földgáz felhasználása a jelenlegi 22 százalékról 10-re fog csökkenni.

Már nem éri meg a sarki jéggel bíbelődni a kőolaj miatt

Az ok: új, könnyebben kitermelhető tartalékokra bukkantak a sarkvidéknél barátságosabb helyeken. A nem hagyományos szénhidrogénekről van szó, így a palagázról, amely valóságos energetikai forradalmat váltott ki: így például az Egyesült Államok ebből a forrásból csaknem teljesen fedezheti saját szükségleteit.

„Volt egy pillanat, amikor az Északi-sark volt a Szent Grál... Mára megváltozott a helyzet, mivel a világon számos más helyen találhatók kitermelhető tartalékok” – mondta Patrice de Vivies, a francia Total cég észak-európai termelési igazgatója. „Miért keresnénk a megváltást nehéz környezeti körülmények között, amikor olyan övezetek is vannak, ahol sokkal könnyebb a munka?” – tette hozzá a szakember.

Drága fúrások

A Nagy Északon a lelőhelyek többsége a partoktól és a parti infrastruktúrától távol található, a tenger mélyéről, szélsőséges körülmények között, a sarki éjszakában kell kitermelni a szénhidrogént, miközben a sodródó jég korlátozza és drágítja a fúrásokat. A Total óvatosan terjeszkedik, egyelőre a parton vagy a jégmentes vizeken folytat kitermelést – például a Barents-tengeren, amelynek vizét a Golf-áramlat melegíti.

A norvég Statoil viszont néhány ígéretes felfedezés nyomán, az orosz Rosznyefty partnerségére is támaszkodva erősen számít a térség erőforrásaira, még azokba az úgynevezett köztes körzetekbe is elmerészkedik, amelyekben időnként sodródik a jég. „Az Arktisz nyitott térsége nagy kihívás volt 20 éve, de ma már viszonylag könnyű eljutni oda” – állítja Runi Hansen, a Statoil sarkvidéki divíziójának igazgatója, aki hozzáfűzi: „Meggyőződésem szerint az Arktisz köztes térségére ugyanez a jövő vár”.

Százmilliók

Ez jól hangzik, de több cég is ráfizetett már. Hiába költött el több százmillió eurónak megfelelő összeget, a brit Cairn Energy csoport mindeddig üres kézzel tért vissza Grönland nyugati részéről, a holland-angol Shell pedig a zord körülmények miatt kénytelen volt ismételten meghosszabbítani rendkívül költséges észak-alaszkai fúrásainak időtartamát. Ugyancsak a magas költségek magyarázzák, hogy a Barents-tenger orosz vizein 25 éve felfedezett hatalmas Stokman gázmező kiaknázásáról mindmáig nem született döntés.

A környezetvédők, akik szerint a rendkívül sérülékeny sarki ökorendszerben súlyos következményekkel járna egy gáz- vagy olajszivárgás, illetve más technológiai hiba, továbbra is teljes erővel küzdenek a kitermelés ellen. A Greenpeace az elmúlt hónapokban megsokszorozta a fúrások elleni akcióit. Truls Gulowsen, a környezetvédő szervezet egyik illetékese az éghajlati tényezőre is hivatkozik.

„Ötször annyi fosszilis tüzelőanyagot találtak már, mint amennyit el lehet égetni, ha az éghajlat felmelegedésének a nemzetközi közösség által meghatározott 2 fokos határát nem akarjuk túllépni. Ilyen körülmények között nehéz indokolni újabb lelőhelyek feltárását” – hangoztatja Gulowsen.