Hogyan stabilizálta az emberiség az ózonlyukat?

A klímaváltozás előtt a világ tudósai az ózonrétegen kialakuló lyuk veszélyeire figyelmeztettek.

Az ózonréteget, mely körülbelül 30 kilométer magasságban helyezkedik el a talajfelszín fölött, 1913-ban feledzte fel egy francia tudós. Az ózonlyuk kialakulása a múlt századi technológiai fejlődés következtében jelentősen megnövekedett cfc-kibocsátásra vezethető vissza.

A cfc-k elsősorban az aeroszol-, a hűtőgép-, a légkondicionáló-, az autógyártó és az élelmiszer-csomagolási iparágból kerülnek ki. Ezek a gázok feljutnak a sztratoszférába, ahol lebontják az ózonmolekulákat.

A tudósok évről évre bemutatták, hogyan nő az ózonlyuk mérete az Antarktisz fölött. Bebizonyították, hogy ezért közvetlenül a cfc-felhasználás a felelős, s arra ösztönözték a kormányokat, hogy hozzanak intézkedéseket a károsanyag-kibocsátás csökkentésére, betiltására.

A montréali jegyzőkönyv aláírásával, amely az ózont bontó halogénezett szénhidrogén-származékok kibocsátásának korlátozására jött létre, 197 tagállam állapodott meg az ózonkárosító anyagok csökkentéséről a fogyasztásban és gyártásban egyaránt. Az ENSZ történetében a legtöbb nemzet által ratifikált szerződést 1987-ben írták alá, és 1989-ben lépett hatályba.

Ha nem tiltották volna be a cfc-k használatát, akkor 2065-re megduplázódott volna a földfelszínt elérő uv-sugárzás a NASA becslése szerint. A bőrrák kialakulásának aránya is megnövekedett volna, valamint a klímaváltozás ténye is egyértelmű lenne mindenki számára.

„Jelenetős mértékű változásokról beszélünk évtizedes időskálát tekintve” – mondta prof. John Pyle, a Cambridge-i Egyetem Légkörkutató Központjának vezetője. Hangsúlyozta: közel harminc éve érzékelhető a cfc-k kapcsolata a globális felmelegedéssel. „A kormányzatok megfelelő időben cselekedtek, a tudományos bizonyítékok is világosak, melyeket számos többéves kutatás támaszt alá. A legfontosabb, hogy ha akkor nem tettek volna semmit, sokkal rosszabb lenne a helyzet. Napjainkra az ózonlyuk mérete meglehetősen stabil.” 2012-ben a második legkisebb volt az ózonlyuk átlagos mérete az elmúlt húsz évet tekintve, az átlagos méret mintegy 18 millió négyzetkilométer.

A legnagyobb mértékben 1980 és 1990 között nőtt a mérete, majd a 2000-es években elején kezdett csökkenni.
„Az ózonhiány a Déli-sarkon volt a legnagyobb az 1990-as években, de nagy változatosságot mutatott az egész földi légkört tekintve: több ózon volt a nagyobb szélességeken, de sok variáció előfordult. A legnagyobb változás az Antarktisz fölött zajlott le, itt az ózon szintje 1990-ben mintegy harmada volt az 1970-esnek. A változás a teljes légkör esetében sokkal kisebb: míg a déli pólus fölött 60 százalékkal csökkent az ózon, addig globálisan csak néhány százalékkal” – mondta Pyle professzor.

De mi történt volna, ha a cfc-k és üvegházhatású gázok kibocsátását csak most kezdenénk el csökkenteni?

Pyle szerint mivel a Déli-sarkon nem él sok ember, napjainkig a Föld népességének nagy részét nem érintették volna egészségre káros hatások, mint például a bőrrák kialakulásának nagyobb kockázata. Ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy ne felejtsük el: „Az embereknek azért kell aggódniuk az Antarktisz feletti ózonmennyiség miatt, mert ez egyértelmű bizonyíték arra, hogy kárt tehetünk a légkörben mindössze néhány évtizeden belül.”

A klímaváltozáshoz képest az ózonlyukat viszonylag egyszerű volt orvosolni. Az a tény, hogy az emberek a műholdképeken látták a változást, egyértelművé tette a problémát fejekben. Mindig volt statisztika az újságokban: „Az ózonlyuk nagyobb ebben az évben, mint az előzőben.” Mindenki tudta, hogy valami történik, így az embereknek az ózonnal kapcsolatosan voltak jó ötleteik, mivel látták a problémát.

Nincs ugyanilyen egyértelmű kép, amelyet meg lehetne mutatni az embereknek a klímaváltozással kapcsolatban, s nincs ugyanilyen egyértelmű bizonyíték – műholdkép, statisztika – sem.