Nemrég láttam egy táblát egy kricsmi előtt, amire a következő volt írva: Nincs wifi, inkább beszélgessetek! Jót mosolyogtam rajta, de közben éreztem, hogy a gyomorszájam összerándul. Kamaszkorom hajnalán még a Commodore-64 volt az adu ász, aminek a tudását manapság már egy alsó kategóriás mikrohullámú sütő is fölülmúlja. Imádtam játszani, órákat töltöttem a képernyő előtt, toltam a Last Ninját, a Street Rodot, egy barátommal vérre menő stratégiai harcokat vívtunk a Laser Squaddal. Azóta számítógépes és IT forradalom zajlott le, megjelent az internet, felsejlett a virtual reality világa, bankot robbantott Mark Zuckerberg a Facebookkal, Skype-on beszélnek egymással az emberek, és olyan „lélekbeszippantó” játékokkal játszanak, mint például a World of Warcraft, aminek hatására néhányan még enni és aludni is elfelejtenek, ennek következtében holtan talál rájuk a nagymama
A társadalom egészét érinti a probléma, de főleg a fiatalok fejét csavarja el a mérhetetlen információ- és kütyüdömping. Elterelődik a figyelmük a színes-szagos élettől: az éjszakába nyúló, világmegváltó gondolatokkal fűszerezett beszélgetésekről, a haverokkal való közös nyaralásról, szerelmes suttogásokról, kirándulásról a természetben, ahol uram bocsá’ még térerő sincs. Ezeket felváltották a felszínes, „annyit érsz, amid van” fecsegések, a partidrogok, a Fecebookon zajló társadalmi élet, gyakorlatilag a folyamatos internetre kapcsolódás, ami miatt sokan elvonási tüneteket produkálnak, ha okostelefonjukkal, tabletjükkel felkelés után nem tudnak beúszni az éltető mannát szállító, az egész földet behálózó információfolyamba. Ezzel együtt persze megjelenik a magány, a szorongás, a félelem érzése, hiszen nem ilyen életre lettünk teremtve! A szegénység is a virtuális világba való menekülés táptalaja, hiszen a reklámokból, valóságshow-kból, úgy összességében a világszennyből felénk áradó műmájer életet kevesen engedhetik meg maguknak, és ez talán nem is baj.
A belem kifordul azoktól a klipektől, amelyekben az arany ékszerekkel teleaggatott gengszterrapper nyomja a vakert egy puccos villa medencéje mellett, körülötte pedig kétszáz bomba nő rázza a fenekét, mintha mindegyik arra várna, hogy főhősünk legalább beléjük rúgjon. Hát életcélnak lehet ezt nevezni? Hogy bárcsak gazdag strici lennék, vagy esetleg hülye picsa, aki egész nap csak bulizik, és egy ilyen féreg kegyeit lesi? Kicsit talán eltértem a tárgytól, de a média folyamatosan sulykolja a hamis világképet, generálva a fiatalok félelmeit, elősegítve a menekülést egy kiszámíthatónak tűnő számítógépes világba, ahol persze ugyanúgy nem kapják meg a valódi értékeket, amikre tudat alatt vágynak. Ráadásul a rosszindulat, az irigység az interneten is virágzik, és szedi áldozatait. Amerikában már nem egy gyerek lett öngyilkos azért, mert a Facebookon rendszeresen cikizték, alázták, fenyegették iskolatársai. Mikor ilyet olvasok, sírhatnékom támad.
Fiainktól, lányainktól várjuk, hogy felelős szülők legyenek, miközben mi sem vagyunk azok? Mert a háttérben természetesen egy sokkal mélyebb és komolyabb probléma lakozik, a stabil, szeretettel teli szülői háttér,illetve a valós értékítélet hiánya. A gürizés, a pénzkeresés, a gyilkos mókuskerék miatt a felnőtteknek nincs idejük, kedvük csemetéiknek mesélni, szeretettel és őszinte beszélgetésekkel közel kerülni a szívükhöz, pedig csak egy ilyen, „normális” család adhatna stabil, gyökerekkel teli talajt a fiataloknak ahhoz, hogy átlássanak a gagyi művilág jól álcázott csapdáin, és ne áldozatai, hanem értő felhasználói legyenek az információs társadalomnak. Persze a siker jó családi körülmények között sem garantált, az őrjítő fejlődési folyamatot nem állíthatja meg semmi és senki. Hamarosan jön a szemüvegbe épített telefon, a tökéletesített virtual reality sisakok, aztán cirka 20 év múlva a szoftverek révén tökéletesen élethű művilágot, kamuéletet választhatunk magunknak. Mikor eljön ez az idő, végleg befellegzik annak a civilizációnak, ami több ezer éves, és a valódi, hús-vér kapcsolatok jelentik az alapját. Haldoklásának mi vagyunk az utolsó tanúi.
