Ha mélyebbre szeretnének hatolni, más működési módot kellene kifejleszteniük – idézte a BBC hírportálja az amerikai tudományos akadémia lapjában (PNAS) megjelent tanulmányt. A folyamat legfontosabb molekulája az úgynevezett ozmolit, vagyis TMAO. Ez a molekula adja a jellegzetes halszagot. A TMAO stabilizálja a fehérjéket, amelyek a hal sejtjeit felépítik és életben tartják. Nélküle a tengermélyi víznyomás működésképtelenné tenné a fehérjéket.
A kutatócsoport megfigyelte, hogy minél mélyebbre hatolt egy halfaj, annál több volt benne a TMAO. Az összefüggést az Új-Zéland közelében fekvő Kermedec óceáni árokból felhozott, Pseudoliparis amblystomopsis nevű hal segítségével vizsgálták meg.
Ez a rózsaszín testű állat több mint hét kilométer mélyen él, garnélát eszik, amely a felülről lehulló szerves anyagokat fogyasztja. Bennük található a legnagyobb arányban a TMAO-molekula – állapította meg Paul Yancey, a kutatás vezetője, a Washington állambeli Whitman Egyetem kutatója. Koncentrációja szinte pontosan akkora, amekkorára a sekélyebb vizekben élő fajok TMAO-szintjéből következtetni lehet – tette hozzá.
Ha azonban tovább növelik a TMAO koncentrációját, 8-8,5 kilométeres mélységnél elérik azt a pontot, ahol a molekula már a sejtek életfunkcióit akadályozná, „a fehérjék annyira stabillá válnának, hogy nem működnének” – magyarázta a kutató.
A mélységhatár másik lehetséges oka, hogy az TMAO ilyen koncentrációja vizet vonzana a hal szervezetébe, ezt pedig a tengeri halak nem viselik el. Ugyan az óceánfenék szinte mindenhol sekélyebb 8 kilométernél, mégis létezik néhány árok, ahol úgy tűnik, nem élnek meg a halak. Ilyen a majdnem 11 kilométer mély Mariana-árok, a Föld legmélyebb pontja. Ugyan halak nem népesítik be ezeket az árkokat, az élet más formái, egysejtűek, baktériumok, tengeri uborkák azért nagy számban találhatók bennük.
A tudósok úgy vélik, talán az óceán legmélyebb árkai gyorsabban nyíltak ki, mint hogy a halak szervezete ki tudta volna fejleszteni a mélység meghódításához szükséges alkalmazkodási módot.
