A magyar társadalom új rendje a 11. században

Istvánt az államalapításban az a cél vezérelte, hogy Magyarországot hasonlatossá tegye a nyugati keresztény királyságokhoz.

Szent István államalapítása egy sor fájdalmas, de elkerülhetetlen intézkedést igényelt. Maga a folyamat már Géza nagyfejedelem idején elkezdődött. Géza Taksony fia volt, Árpád dédunokája, körülbelül 970 táján került a törzsek élére, és ő volt az első, aki fejedelmi hatalmát az összes törzs fölé kiterjesztette. 972-ben követeket küldött Nagy Ottó császárhoz, megkérve unokahúgát, Gizella bajor hercegnőt fia, István számára.

Géza változtatta meg az öröklődés rendjét is: az addig érvényben volt ősi törvény, a szeniorátus helyett – vagyis hogy Árpád leszármazottai közül a legidősebb férfi örökli a fejedelmi címet – bevezette a primogenitúrát. E szerint a fejedelem legidősebb fia lesz az utód, ebben az esetben István. Ezt természetesen nem volt egyszerű elfogadtatni. Épp az új törvény okán került sor összeütközésre István és Koppány között, hiszen az ősi törvény szerint Koppányt illette volna a fejedelmi cím.

Istvánt az államalapításban az a cél vezérelte, hogy hasonlatossá tegye az országot a nyugati keresztény királyságokhoz. Ehhez három intézkedésre volt elengedhetetlenül szükség: ki kellett alakítani a földesúri jogok szilárd rendjét, meg kellett szervezni a világi kormányzás intézményrendszerét és létre kellett hozni a magyar egyházat.

Koronázására 1000 karácsonyán vagy 1001 január elsején került sor a II. Szilveszter pápa által küldött koronával. Ezt követően haladéktalanul megkezdődött az egyház megszervezése, amely azonban nem volt különválasztható az államalapítástól. Érdemes megjegyezni, hogy abban az időben a térségben csak Szent Istvánnak sikerült önálló államot alapítania, az összes többi alá volt rendelve vagy a német–római császárnak, vagy valamelyik nagy hatalmú főpapnak.

Az egyház megszervezése azzal kezdődött, hogy egyházmegyéket kellett alapítani. Ezek olyan földterületeket jelentettek, amelyek az illető püspökség jövedelmeit biztosították. István két érsekséget alapított: Esztergomban és Kalocsán. Ezeken kívül szervezett még további nyolc püspökséget. Rangban kezdettől az esztergomi volt a főegyházmegye, a mindenkori esztergomi érsek előjoga volt a későbbi királyok koronázása.

Az egyháznak adott földtulajdon egy egészen új típusú birtokforma megjelenését is jelentette. Nem volt elköltöztethető, oszthatatlan volt és elidegeníthetetlen. Annyira újnak tekinthető, hogy kezdetben a birtokhatárokat nem is rögzítették írásban, leírásuk majd csak a 13. századtól vált általánossá. A saját javadalmai biztosítására a legnagyobb földesúr maga a király lett. Birtokai népeit uradalmakba tömörítette, központjuk egy-egy királyi udvarház lett. A világi nagybirtok ekkoriban még csak csírájában létezett. Ezek elsősorban sík vidékeken vagy folyók mentén alakultak, határaik a gyepűk voltak. A gyepűk mesterséges vagy természetes akadályokat jelentettek az esetleges betolakodók ellen. Védőik a székelyek, besenyők vagy magyar őrök voltak.

A harcos jobbágyokat – kezdetben a kifejezés katonát jelentett – a király a várak szolgálatára rendelte, és századokba, azaz száz háztartásból álló egységekbe szervezte. Élükön a comesek, vagyis az ispánok álltak. Alattuk helyezkedett el a közrendű várnép. A vár egyébként ekkoriban leginkább sárvárat jelentett, az első kővár Esztergomban épült. A várak katonai szervezetét egészítették ki a hozzájuk rendelt vármegyék, vagyis a közigazgatási szervezetek. A megye szó szláv eredetű, és határt jelent. Az egyik vár „megyéje” addig tartott, amíg el nem érte a másikat. Kezdettől összefüggő terület volt, amelyen a legkülönbözőbb jogállású népelemek éltek. Ezek a területek alapvetően a frank grófságok mintájára szerveződtek.

Szent István 45 vármegyét alapított, a várispánságok száma viszont körülbelül 72 volt, hiszen nem minden várnak volt megyéje. A vár és a vármegye jövedelmein az uralkodó és a megyésispán osztozott. A várak mellett vásárnapokon piacot, vagyis vásárt tartottak. Az itt befolyt jövedelmek kétharmada a királyt, egyharmada az ispánt illette.

A vármegyerendszer gyakorlatilag Trianonig fönnállt. Hol több, hol kevesebb volt a vármegyékből attól függően, hogy milyen hódítás kevesbítette az ország területét, esetleg növelte. Mai megyéink számban és területben már csak töredékei azoknak, amelyek az államalapításkor alakultak. Trianont követően átszervezték a vármegyéket, összevont a megcsonkolt egységeket, és nevük után a közigazgatásilag egyelőre egyesített (k. e. e.) megjelölés került. A Horthy-rendszer a nemzetgyarapítás országnövelő programjához képest hosszú távon nem tudta növelni a vármegyék számát.

Az 1950-es megyerendezés alkalmával a megyék száma 19-re csökkent. A rendszerváltoztatást követően kialakult egy tendencia, amely a régi neveket szándékozott visszahozni. Így lett az ősi Esztergom vármegyéből és Komárom megyéből Komárom-Esztergom megye.