Az erdélyi bárót nem kell félteni a színromán településen

Fugad egyetlen magyarjának történetét Jókai Mór is megirigyelné.

„Nem jó sem rózsaszín buborékból nézni Erdélyt, sem a 64 vármegyés székely-szittya szemüvegen keresztül” – mondta el az MNO-nak Bánffy Farkas, aki a sikeres államvizsgáját követően budapesti életét sutba dobva elhatározta, hogy visszaköltözik oda, ahonnan származik: Erdélybe. A ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.

– Adva van egy, az államvizsgáját a Budapesti Műszaki Egyetemen néhány napja abszolváló fiatal, aki egyszer csak fogja magát, otthagyja fővárosi életét, és visszaköltözik Erdélybe, hogy a család visszakapott fugadi kastélyát és erdőit kezelje. Hogy született meg ez a döntés?
– A családunkban mindig benne élt Erdély szeretete és az erdélyi származástudat. Amíg nem láttam a visszaköltözésben gazdasági rációt, amíg úgy gondoltam, nem tudok belőle megélni, addig nem élt bennem a visszatérés gondolata. 2005-ben viszont kijött a 247-es törvény, amely lehetővé tette, hogy korlátlanul lehessen erdőket visszaigényelni, korábban ugyanis volt egy ötvenhektáros limit. Huszonöt éves voltam, amikor úgy éreztem, hogy valakinek foglalkoznia kell a családból ezzel, és nem lévén házas, szabadon mozoghattam, ezért gondoltam, hogy a feladat az enyém.

– Hogyan fogadta a család, amikor előállt azzal, hogy ez a feladat az öné?
– Édesapám büszke volt, de mint minden apa, rögtön sorolta is az intelmeit, édesanyám aggódott, de nem mutatta, a testvéreim támogattak. Olyan szempontból könnyű volt, hogy a Mikes-család leszármazottai, Gergely és Zsigmond ezt az utat már bejárták, így volt előttem példa. Ha nem is volt egyértelmű, de már nem szűz pályára mentem.

– Nehezére esett otthagynia a régi életét?
– Egy cseppet sem. Korábban is nagyon sokat jártam Erdélybe, az ideköltözésem előtt öt-hat évvel már rendszeresen szerveztünk itt különböző rendezvényeket, így sok ismerősöm volt. Nem azt döntöttem el, hogy azonnal Ulánbátorba költözöm, és mostantól gyárat fogok igazgatni, hanem ismerősök közé jöttem olyasmivel foglalkozni, ami érdekelt.

– Egyik nap Budapesten, majd egyszer csak Fugadon ébredt?
– Egészen pontosan úgy volt, hogy egyik nap Budapesten, másnap Magyarlapádon ébredtem, ahol négy hónapig éltem, amíg a kúria melletti házat felújítottuk annyira, hogy lakni lehessen benne. Aztán nekiálltam végignézni a visszaszerzett területeket, egy részüket kiadtam bérbe, kezdetét vette az ingatlankezelés-ügyintézés. Közben elkezdtem szervezni a Zichy-birtok visszaszerzését, amely sikerült is, azóta ezt a területet is én kezelem, aztán több család is megbízott birtokkezeléssel.

– A Zichy-birtok mellett a fugadi kastélyt is visszakapta a családja. Előny vagy inkább hátrány kastélytulajdonosnak lenni?
– Kastélytulajdonosnak lenni nem jó, borzasztó költséges. Örömteli lehetőség ugyan, biztos sokan örülnének, ha őseik házát birtokolnák még ma is, pláne ha az épület olyan impozáns, mint ez a kastély. Van benne romantika, kötelezettség, nekem ezt adta a Jóisten, ezt kaptam, ez a feladatom, nem akartam elkerülni. Erdőtulajdonosnak lenni viszont jó, mert az erdő, a föld termel, amíg a kastély elvisz.

– Mekkora területet próbál visszaszerezni, és eddig mennyit sikerült?
– Mivel nemcsak magunknak, hanem másoknak is szerezzük vissza a területeket, nem tudom megmondani, hogy mennyi az annyi. Hála Istennek, szerteágazó a família, a nagy Bánffy-családnak 30-35 ezer hektárt kell hogy visszaszolgáltasson még a román állam. Ezt különböző jogi csavarokkal még mindig visszatartja, de reméljük, hogy végül diadalmaskodik az igazság. Jelenleg 600-700 hektárt kezelek.

– Hogy működik a gyakorlatban a restitúciós eljárás?
– Többféle lehetőség van a területek visszaszerzésére: az egyik a telekkönyvi kivonat, amely az Osztrák–Magyar Monarchiában a Kárpátokon belül létezett. Lehet továbbá adásvételi szerződéssel is bizonyítani a tulajdont, a háború előttről azonban nagyon keveseknek van meg az adásvételi szerződésük, persze vannak, akik utólag készítenek. A harmadik lehetőség az élő tanú, de mint tudjuk, élő tanúkat is nagyon jól lehet gyártani. Ha jól tudom, több erdőt igényeltek vissza Romániában, mint amekkora az ország egész területe.

– Mire hivatkoznak a románok, milyen jogi csavarokat vetnek be?
– Az elmúlt időszakban például azt találták ki, hogy nagyapám háborús bűnös volt, erre hivatkozva kérték az ítélet felfüggesztését. Ez az egész időhúzás. Mind gazdaságilag, mind politikailag hatalmas területről beszélünk, sokan élnek jól most ezekből a birtokokból.

– Mennyire lehet bírni lelkileg a folyamatos pereskedést? Megviseli?
– Ez egy nagy Monopoly, nem szabad komolyan venni. Úgy kell hozzáállni, hogy ez pluszlehetőség, vagy sikerül, vagy nem. Társasjátékozunk. Egyszer hatost dobunk, egyszer egyest. Tűrni kell.

– Mit gondol, van remény, hogy visszajut a családhoz a földterület?
– Remény? Nem remény! Vissza fogjuk kapni.

– Mi a célja a visszaszerzett területekkel?
– A legfőbb cél, hogy az épületeket felújítsuk, valamint gazdaságokat állítsunk fel, így teremtve munkahelyeket. Fontosnak tartom továbbá, hogy a megtermelt nyereségből a család régi szerepkörét visszaállítva tudjunk ismét az egyház, a kultúra és az oktatás területén megfelelő támasz lenni.

– Hogyan fogadták a színromán településen, Fugadon?
– A legtöbb fugadinak fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok, mit akarok, sokan ufóként néztek rám. Volt viszont, aki még a nagyszülőkre is emlékezett, mesélt, segített. Az ortodox pap, a rendőr és a polgármester nem örült viszont nekem. Az erdész – aki azóta felfüggesztetett kapott – sem volt boldog tőlem, mivel egészen addig, amíg a birtokok egy részét vissza nem kapta a család, szabadon garázdálkodhatott.

– Korábban ezeket a területeket kvázi bárki használhatta?
– Elvileg nem, de ebben az országban bárki bármit megtehet, ha kellően talpraesett.

– Mi a legdurvább története a visszaköltözés óta?
– Játék az egész, nincs durva sztori. A magyarországiak nagy részében vagy romantikus kép él Erdélyről, vagy a román–magyar ellenségkép. Semmi bajom a román emberekkel, sokszor jókat kacagok velük egy sör mellett. Nem jó sem rózsaszín buborékból nézni Erdélyt, sem a 64 vármegyés székely-szittya szemüvegen keresztül. Az embert csak azért mert más nemzetiségű nem akasztják fel, még ha azt mondják, sem tennék meg.

– Miért, mondták?
– Nem, inkább a budapesti ismerőseim féltenek ettől.

– Milyen egy napja?
– Minden nap másmilyen, ma például betonozunk. A birtokkezelés mellett továbbra is foglalkozom különböző rendezvények – jótékonysági bál, néptánctábor, szüreti fesztivál – szervezésével. Az elmúlt két és fél évben kúriát újítottunk fel egy alapítvány számára, közben több műemlékkel is foglalkoztunk. Ahhoz, hogy a visszaigénylések is működjenek, folyamatosan rohangálni kell Bukarest és Budapest között. Sokszor azt sem tudom, hol alszom éjjel. Ez az életmód egészen addig jól működik, amíg az embernek nincsen felesége és gyerekei.

– Hol érzi magát otthon?
– Az autóban. Mivel mindig úton vagyok, a barátaim azzal szoktak húzni, hogy dobjak fel egy nagy szekrény vasalt ruhát a csomagtartóra, és akkor nem érhet meglepetés. A viccet félretéve, a Kárpát-medencén belül otthon érzem magam.

– Hány kilométert tett fugadi lakosként az autóba?
– Több mint félmilliót.

– Mi a véleménye az erdélyi magyarokról?
– Gyakran sokkal többet jelent számukra magyarnak lenni, mint egy magyarországi magyarnak. Félreértés ne essék, nem helyezem őket a „kismagyarországiak” elé, csak fontosabb sokszor számukra a nemzettudat, hiszen emiatt sok pofont kaptak már. Rendkívül büszkék rá, hogy magyarok. A sors mindenkit megtépázott már sokszor, kinek a lelki, kinek a gazdasági terhe a nagyobb, de úgy gondolom, hogy nagyon sokat jelent az itteni magyaroknak a folyamatos támogatás az anyaországtól. Van egy kicsi arány, akiknek ez sem elég jó, de ilyen mindenhol van.

– A birtokkezelésen és visszaszerzésen túl milyen feladatai vannak még?
– Az egyik fő feladatom a család számára megoldani a terület-visszaszerzést. Nagyon sokszor érzem az elvárást, hogy a család leszármazottainak példát kell mutatniuk. Ezzel nem lehet visszaélni. Olyan típus vagyok, aki szeret szervezkedni, rohangálni, problémát megoldani. Mindenféle magyarsággal kapcsolatos kérdéssel – legyen gazdasági, kulturális, oktatási – szívesen foglalkozom, mert a magaménak érzem. Ha az ember olyan feladatot talál ki önmagának, amit szeret, akkor öröm a munkája. Nekem a Jóisten megadta azt a lehetőséget, hogy olyannal foglalkozzak, amit szeretek, így mindennap örömmel kelek fel. Úgy érzem, van lehetőségem, hogy olyan további feladatokat keressek és találjak, amelyeket örömmel tudok végezni mind a magam, mind a köz javára.