Nem a Z generáció tehet arról, hogy értékválsággal küzd

Bret Easton Ellis író nagyon negatív véleménnyel van a millenniumi generációról. Bartha Dáviddal beszélgettünk.

– De azért azt kijelenthetjük, hogy a korábbi évtizedekben lassabb ütemű volt a technikai fejlődés, mint mondjuk a 90-es éveket követően. És emiatt a generációk közötti szakadék is nagyobbnak tűnik.
– Igen, ez így van. A Facebook, a közösségi oldalak, az okostelefonok megjelenése gyökeresen megváltoztatta az emberek életét. Mindenki elérhetővé vált, bárhol legyen is a világban, és a mai fiatalok aktív részesei akarnak lenni ennek a hálónak. Vegyük például a mostani 40-50 éveseket, akik még a régi rendszerben nevelkedtek, és a saját értékrendjüket tartják normálisnak. Az ellentétek abból adódnak, hogy jönnek az újabb generációk, és máshogy gondolkoznak, máshogy látják a dolgokat. A legjobb példa erre, hogy az interneten felnőtt generációk sokkal gyorsabban dolgozzák fel az információkat, mint akik nem ezen nőttek fel, és mivel a tárgyi tudás bármikor elérhető számukra időpocsékolásnak érzik a magolást. Erre mondják az idősebbek, hogy értékválság van, és el lett rontva a mai fiatalok nevelése. Ez mindig így volt, és mindig így is lesz.

– Az amerikai író azt állítja, hogy a millenniumi generáció szülei burokban nevelték a gyerekeket, emiatt nincsenek felkészítve a valódi életre. Erre jön még rá a hihetetlen mértékű technikai fejlődés, amit nehéz integrálni. Ezekből adódhat a mai fiatalok nagyfokú érzékenysége?
– Tegyünk gyorsan különbséget, mert Ellis összemos két generációt, az Y-t, és a Z-t. Szerintem a Z generációra vonatkozik inkább ez a magas fokú érzékenység, tehát az 1995 után születettekre. Valóban nagyobbnak tűnik a szakadék az ő esetükben, mint a korábbi évtizedekben, ami lehet azért is, mert a szüleik nagyon óvva nevelték őket, az internet adta lehetőségekkel élve sok mindent otthon tanultak meg, de van ennél egy egyszerűbb magyarázat. Hiszen a mai negyvenesek, ötvenesek, akik a Z generáció szüleinek tekinthetőek már a rendszerváltás utáni hirtelen felpörgő világban nevelték a gyerekeiket. Emellett át kellett állniuk a kétkeresős családmodellre, mely folyamat természetesen már korábban elkezdődött. Dolgozni kellett anyának, apának, adott esetben több műszakban, emiatt nem volt elég idejük a gyerekekkel foglalkozni, igazi figyelmet szentelni rájuk. Ez az egyik része, a másik pedig az, hogy ezeknek a fiataloknak a működési módjuk is más, attól hogy ők már abban a korban nőttek fel, amikor az internet, a mobiltelefonok, meg a közösségi portálok az élet részének számítanak, és ők ehhez alkalmazkodtak. Valamint rájuk jellemző, hogy látva, szüleik milyen sokat dolgoznak, milyen kevés pénzért, inkább a végsőkig kihúzzák a tanulási időszakot, és tovább élnek otthon a szülői házban, minthogy kikerüljenek a mókuskerékbe, a küzdelmes, kiszolgáltatott életbe.

– És mit tehet a szülő a most felnövekvőben levő Z generációért ? Mert a többségük tényleg elveszettnek tűnik, igazi barátságok és kapcsolatok helyett a virtuális világban élnek, ugyanakkor a hiány érzete miatt szoronganak, nehezen helyezkednek bele egy munkahelyi környezetbe, vagy nehezen teremtenek intim kapcsolatot egymással, és természetesen most nem a szexre gondolok.
– Az semmiképpen nem működik, hogy a szülő a saját értékrendjét kvázi ráerőlteti a gyerekre. Ez eső után köpönyeg. Akkor csak azt érjük el, hogy utódunk még jobban eltávolodik tőlünk. Azért szoronganak ezek a fiatalok, mert nem kapták meg a megfelelő szülői alapokat, a kellő figyelmet. Ahol a gyerek óvodai, iskolai problémái süket fülekre találtak, ahol nem oszthatta meg a gondjait, és arra nem kapott szeretetteljes odafigyelést, megoldási ötleteket, ott bizony komoly lelki sérülések alakulnak ki az évek során. Sajnos sok családban nem beszélgetnek eleget a gyerekekkel, nem kapnak elég elfogadó meghallgatást vagy nem a fontos dolgokról beszélgetnek, és bár természetesen mindenki szereti a csemetéjét, ezt egyre inkább pénzzel, számítógépes játékokkal, ajándékokkal fejezi ki a szülő, mert a fárasztó munkanap után már nincs elég energiája, kedve a gyermekkel érdemben is foglalkozni.

– Ez eléggé a 22-es csapdájának tűnik. Dolgozunk látástól vakulásig, elvileg a családunkért, gyerekünkért, közben a legfontosabb dologra nincs időnk, arra hogy utódunk stabil, boldog felnőtté váljon, és helyén tudja kezelni a problémákat.
– Igen, ez sajnos így van. De végül is a fogyasztói társadalom irányítóinak az áll érdekében, hogy minél több narcisztikus, boldogtalan ember éljen a világon. Hiszen a gazdaságot a fogyasztás, a folyamatos fejlődés illúziója hajtja, és az ilyen személyek sokkal fogékonyabbak a reklámokra, új termékek megvásárlása révén keresik a boldogságot, ami persze sosem jön el. De erről talán már nem is nekem kéne beszélnem.

– Még egy kérdésem lenne, azzal kapcsolatban, hogy a szülő mennyire legyen kritikus a csemetéjével, annak érdekében, hogy felkészítse a világ kemény megpróbáltatásaira?
– Lehet kritikát megfogalmazni, de az ne a gyerek személyiségére vonatkozzon, hanem a cselekedeteire. Sose mondjuk azt neki, hogy hülye voltál, buta voltál, vagy hogy ügyetlen vagy, mert ezzel hihetetlen károkat okozunk a lelkében. Éreznie kell, hogy szeretjük és elfogadjuk, de persze rászólhatunk, hogy „ilyet nem szabad csinálni”, vagy elmondhatjuk neki, hogy a rossz cselekedeteinek milyen következményei lesznek. Az olyan gyermekek, akiket a szülei rendszeresen negatív jelzőkkel illetnek, önbizalom-hiányos, szorongó felnőttekké válnak, és a barátaik, szerelmeik kiválasztásában is rossz döntéseket fognak hozni, hiszen azt viszik magukkal, hogy a szüleim is gyakran bántottak, úgyhogy ez a férfi/nő, aki bánt engem – akár csak szavakkal –, tulajdonképpen jó fej, és szeret engem.