A szovjetek már a jaltai egyeztetésen követelték, hogy nyugati szövetségeseik az összeköttetési csomópontok elleni légitámadásokkal akadályozzák meg a németeket abban, hogy a nyugatiról csapatokat dobjanak át a keleti frontra. A bombázás tervéről az amerikaiak már február 7-én tájékoztatták Moszkvát.
A szigorúan titkos információk ekkor még több lehetséges célpontról szóltak. Végül arra a Drezdára esett a választás, ahol ekkor gyermekként családjával a lipcsei televízió adásában megszólaló Anita John is élt. Ők mit sem sejtettek az ellenük készülő brutális tömeggyilkosság tervéről. Winston Churchill szavai azonban egy a szovjet követelésnél is vészjóslóbb tervet vetítenek elénk:
„A bombázásnak alapvetően a német munkáslakónegyedek ellen kell irányulnia. A jobb körökhöz tartozók házai szellősebben terülnek el, és ezért kényszerűen nagyobb a bombaigényük.”
A kegyetlen szavak a háború során már korábban is többször beigazolódtak, a civil lakosságot egyre gyakrabban érte támadás, a drezdai azonban mindegyiknél pusztítóbb volt. Egyes szakértők szerint ugyanis a támadás egy atombomba pusztításával volt egyenértékű.
Drezda lakosságának esélye sem volt, a meglepetésszerű támadás kezdetén még a szirénák is csak késve szólaltak meg. A város nyugalmát néhány perccel este tíz után törték meg a szövetségesek gépei: 22 óra 13 perc és 22 óra 21 perc között 244 Lancaster típusú angol bombázó a belváros háromszor öt kilométeres nagyságú területét vette célba, a legsűrűbben lakott kerületekre és a leghíresebb épületekre szórták a robbanó- és gyújtóbombákat. Egyes híradások szerint a 800 brit bombázó két hullámban 400 000 gyújtó- és 4500 robbanóbombát dobott a városra.
Az interneten fellelhető megrázó archív felvételek a kegyetlen pusztításról tanúskodnak. Az egyik brit repülőről készített képsorokon összefüggő lávafolyamként látjuk a lángokba borult várost. Egy másik felvételen a drezdai székesegyházzal szemből mutatja az eseményeket míg lángba borul a templomtorony. A drezdai horrort nem csupán a bombázás, hanem a foszfor által szított tűz és a mérges gázok együtt okozták. Anita John ekkor veszítette el szüleit, nagyszüleit, és nagybátyját is. Ő maga tizenhat órán keresztül volt a romok alatt, egy szomszéd mentette meg.
A szövetségesek kegyetlenkedését csak tetézte, hogy az Elba folyó partján menekülőkre többször sorozatot adtak le a gépekről. A kegyelemdöfés másnap érkezett: február 14-én délben a romba dőlt, füstölgő város felett 311 amerikai bombázó jelent meg az égen.
A bombázások áldozatainak számát pontosan megbecsülni ma sem lehet. Minimum 35 000 ember égett el, fulladt meg az óvóhelyeken, ugyanakkor a kutatók valószínűsítik, hogy ez a szám jóval nagyobb, közel négyszerese is lehet a minimumbecslésnek. Ártatlanok tízezrei vesztek oda, ráadásul a szövetségesek eredeti terve a pusztítás óriási méretei ellenére sem valósult meg, Németország ugyanis nem tört meg, s tovább folytatta harcát. Az értelmetlen terror képeit nem lehet kitörölni Anita John emlékeiből sem. A „drezdai gyermek” minden év február 13-án fejet hajt szerettei emléke előtt.
