Húshagyókeddi pokol a vágóhídon

Húshagyókedden mindenütt karneváloztak a gyerekek Drezdában. 1945. február 13-át írtak. Maskarákban táncoltak azok a gyerekek, papírszalagokat feszítettek keresztbe az ódon, macskaköves utcákon, és élvezték, ha egy arra felbúgó automobil, villamos elszakította őket. Színes papírbajuszt viseltek a húshagyókeddi villamosok Drezdában. Szép idő volt aznap. Majdhogynem tavaszodott. A város élte életét. Működött a színház, az opera, a vendéglőkben zongora szólt. Nyoma sem volt a világháborúnak. Békésen hullott a konfetti. Emberek hintették örömüket a városra. Farsang utolsó éjszakája volt. A hamvazószerdával kezdődő böjtre készültek a város gyerekei.
Nagyrészt szénné égett csonkok maradtak belőlük. Pár órával később a történelmi város helyén izzó sivatag kavargott. Tűzvihar dúlt, és a háború közönyösen figyelte a pusztuló civilizációt, később a hatalmas evangélikus templom tetőgerendái megadták magukat. Amikor a gyerekek konfettit hintettek a macskakövekre, végeláthatatlan bombázókötelékek tartottak a védettnek hitt Drezda felé. És az igazi Drezda kereken hatvan éve örökre elpusztult, így van ez.

*****
Tömegek tartottak akkoriban a békésnek hitt, stratégiailag nem fontos Drezda felé. Nem volt ott hadiipar, az élet ment a maga kerékvágásában. Az elfüggönyözött ablakok mögött Hitlert átkozta a pusztuló szomszéd városok híre miatt a teázgató polgárság. Tömegeket vittek a vonatok a városba. Ahogy Madaras Jenő írja: a SAS-behívóval Németországba kényszertelepített műegyetemisták itt kaptak termeket, szállást. Madaras Jenő keletről, Billy Pilgrim nyugatról tartott Drezda felé. Mindannyiukat marhavagonokban szállították. Billy Pilgrim Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regényének főhőse. Vele utazott az író is.
Madaras Jenő egy esztendőt töltött Németországban, mert 1944 decemberében a nyilas kormány és a német parancsnokság úgy döntött, hogy mielőtt az orosz csapatok körülzárnák Budapestet, a Műegyetem felsőéves hallgatóit, tanársegédeit, professzorait erőszakkal kitelepítik. A Drezdába irányított egyetemisták az ottani műegyetem épületében hozzákezdtek a tanuláshoz. A bombázással kezdődő kalandokról Madaras Jenő Hamvazószerda címmel könyvet írt, amelyet a Mikes Kiadó 1993-ban ki is adott. A könyvben szereplő személyekkel Papp Gábor Zsigmond az idei filmszemlére azonos című dokumentumfilmet készített. Madaras Jenő és fiatal felesége egy égő drezdai házban töltötte húshagyókedd éjszakáját. Azt írja: „eget rázó dörrenés hallatszott, majd téglák, törmelékek kezdtek lefelé potyogni a magasföldszintre vezető falépcsőkön, és alattunk a helyiség padlója úgy hullámzott, mintha hajón lettünk volna a háborgó tengeren. (…) A robbanások crescendója egyre erősödött, és szinte már elviselhetetlen méreteket öltött, amikor a derengő fényben hihetetlen látvány tárult a szemem elé. Az ajtó (…) egyszerre behajlott, behasadt, (…) és a következő pillanatban tokostól eltűnt, kirepült a helyiségből. Eget rázó dörrenés hallatszott. (…) Megrázó volt a szörnyű káosz, ahogy a sok ember mind menekülni próbált a lángoló pokolból. Fejünk felett égtek az élő fák az orkánszerű szélben, szikraesőt és füstöt terjesztve mindenfelé.”
A nyugatról érkező Billy Pilgrim regényhős viszont amerikai hadifogoly volt, akit – Vonneguttal együtt – drezdai kényszermunkára vittek. „Délután ötkor érkeztek az amerikaiak Drezdába. Kinyitották a marhavagonok ajtaját, és az ajtónyílások keretébe foglalva elébük tárult a város, olyan gyönyörű szép, amilyent a legtöbb amerikai még soha életében nem is látott. Kusza és érzéki és bűbájos és valószínűtlen volt a város kontúrja. Billy Pilgrim úgy érezte, hogy olyan ez, mint a mennyország a vasárnapi iskola képeskönyvében. Valaki azt mondta mögötte, a marhavagonban: – Óz, a csodák csodája. Én voltam” – írja Vonnegut, aki valóban Drezdában töltötte 1945 februárjának közepét. Soha nem felejtette el. Több mint húsz évig hagyta érlelődni a regényt. Hiszen a honfitársai varázsoltak a feje fölé infernót. Szállásuk a Schlachthof fünf, az ötös vágóhíd volt. Húshagyókedd éjszakáját ott töltötték. „Az óvóhelyről másnap délig nem lehetett biztonságban előjönni. Amikor az amerikaiak és az őreik végül mégis kijöttek, az ég a füsttől koromfekete volt. A nap csak apró, mérges gombostűfejnek látszott. Drezda most olyan volt, mint a hold: semmi egyéb, csak ásványi anyagok. A kövek forrón izzottak. A környéken rajtuk kívül minden halott. Így megy ez.”

*****
A két támadáskor Drezdát nyolcszáz brit bombázó négyezerötszáz különösen nagy erejű rombolóbombával és négyszázezer gyújtóbombával szórta meg. Tűzvihar keletkezett, amit a későbbi bombázás végzetessé fokozott. A második támadás után az égő város fénye háromszáz kilométerre látszott. Az utcákon elfogyott az oxigén. A tűz bezárta az embereket az óvóhelyekre. Odasültek a szellőzőrácsokhoz. Orkánerejű, forró szél tombolt, tépte a házakat, fákat. Az épületek ráomlottak a légoltalmi pincékre. Megolvadt a vas.
Eszüket vesztett anyák keresték gyermekeiket. Eszüket vesztett gyermekek keresték anyjukat. Kicsire zsugorodott holttesteken át rohant a parkok felé a lakosság.
Füstölgő romokra virradt hamvazószerda reggelén, Vonnegut holdbéli tája azonban még mindig nem volt biztonságban. Megérkeztek a honfitársai: délben háromszáztizenegy amerikai repülőgép érkezett Drezda fölé. Nem szóltak már a szirénák. Elégtek ugyanis. Az amerikai repülőgépek gépfegyverrel lőtték halomba a parkokban, az Elba-parton didergő, a halottakat mentő, kenyérért sorban álló maradék lakosságot, a sebesülteket és magukat az amerikai hadifoglyokat. Az amerikai Vonnegut írja, „amerikai vadászrepülők ereszkedtek a füstfelhők alá, hogy lássák, moccan-e még valami. Megpillantották Billyt és társait, amint mozgolódtak odalenn. Gépfegyvergolyókat záporoztak rájuk, de a golyók nem találták el őket. Akkor aztán meglátták, hogy lenn, a folyóparton mások is mozognak, és azokra is tüzeltek. Néhányat közülük eltaláltak. Így megy ez.”

*****
A halottak megközelítőleges száma máig nem ismeretes. Sok helyen elhamvadtak a testek, máshol sokemeletnyi épület temetett maga alá százakat, a névtelen menekültek, idegen katonák nyomtalanul tűntek el a tömegsírokban, máglyákon.
„Egy dolog nyilvánvalónak tűnt: ebben a városban minden teremtett léleknek – függetlenül attól, hogy ki vagy mi volt azelőtt – csakis az lehetett a kötelessége, hogy meghaljon. És ha valaki mégis megmoccant, az csak azt jelenthette, hogy hiba csúszott a terv kivitelébe. Holdlakó emberek itt semmiképpen sem maradhattak” – írja Kurt Vonnegut.
A hivatalos statisztika ötvenezer halottról tesz említést. A nem hivatalos adatközlők ennek a többszöröséről, százötvenezer halottról beszélnek. Hirosimánál nagyobb pusztításról. Nagy részük polgári személy volt. Sokan bombatalálat következtében, sokan a tűzviharban haltak meg: megfulladtak, felperzselődtek, méteresre zsugorodtak. A mentést végző osztagok a pusztulás utáni napokban egyszerűen lebetonozták az óvóhelyeket, az utcai holttesteket piramisokba rakva, lángszóróval égették el. A holdbéli Drezdát hetekig orrfacsaró, émelyítően édes hullaszag járta át. Soha nem tért vissza a város régi szelleme. Győzött felette a stratégiai légi háború.

*****
Drezda az értelmetlen megsemmisítés szimbóluma lett. A brit Arthur Harris tábornagy által levezényelt bombázások Lübeck 1942-es megsemmisítésével kezdődtek. A Kaliforniában tartózkodó Thomas Mann szomorúan beszél ugyan a Buddenbrooks-város elpusztulásáról, Coventryre gondolva mégis úgy látja, a németek most megfizettek a barbarizmusért.
Ám az csak a kezdet. A hitleri őrület és a bosszú következtében sorra pusztultak a német városok, összedőlt Köln, Essen, Duisburg, Dortmund, Düsseldorf, a Gomorra-hadművelet eltüntette Hamburgot 1943 júliusának végén. Berlint összesen százöt alkalommal bombázták, ám a város jóval kisebb kárt szenvedett, mint Hamburg vagy Drezda. A Drezdára dobott több mint négyszázezer gyújtóbomba tűzvihara Európa legpokolibb mészárszéke lett. Az Elba-menti Firenze eltűnt a Föld színéről. Jelképeként a határokat nem ismerő emberi gyarlóságnak.

*****
Drezda trombitás angyala ma újra aranyban pompázik. Mögötte hatalmasodik a százharmincegymillió euróból újjáépített Frauenkirche. Az újjáépítését 1993-ban kezdték meg, és októberben szentelik fel. Kurt Vonnegut regénye bestseller lett. Madaras Jenő emlékiratai megjelentek. Belőlük Papp Gábor Zsigmond sikeres dokumentumfilmet forgatott. A történészek vitatkoznak. Vaskos szakirodalom születik. A légierő stratégiai sikerről beszél.
Drezda utcáin, ha még élne a hagyomány, újra karneváloznának a gyerekek húshagyókedden. Pedig a város talaját kereken hatvan esztendeje emberi csontliszt takarja. Így van ez.