„Ahogyan sok egymásra rakott papírlap tud harmadik dimenzióban létezni, ugyanúgy egy párhuzamos univerzum létezhet egy magasabb dimenzióban. Általában mikor az emberek a multiverzumra gondolnak, akkor a kvantummechanika sokvilágos értelmezését képzelik el, melyben minden lehetőség megtörténik. Ezt nem lehet tesztelni, tehát csak filozófiai térben értelmezhetjük. Mi nem ezt értjük párhuzamos univerzumok alatt, hanem olyan valódi univerzumokra gondolunk, melyek extra dimenziókban létezhetnek. Mivel a gravitáció át tud folyni ezekbe az extra dimenziókba, egy ilyen modellt már ellenőrizhetünk mini fekete lyukak észlelésével az LHC-ban” – idézi a The Telegraph cikke Mir Faizal Phys.orgnak adott interjúját.
Mielőtt teljesen elszédülnénk a fizikus szavaitól, vegyük a szivárvány gravitációt, mely szerint a fény különböző hullámhosszú részeire másként hat a gravitáció. A „feltételezéssel” tíz éve álltak elő, hogy betömjék a relativitáselmélet és a kvantummechanika között tátongó űrt – írja a Scientificamerican.com. Itt érdemes megjegyezni, hogy a modern fizikának a legnagyobb kihívása, hogy a két diszciplína közötti különbség, a szó szerint: ég és föld. A kvantumfizika/kvantummechanika a legjobb modell az atomnál kisebb részecskék viselkedésének leírására, a relativitáselmélet pedig a csillagászati méretű testekére.
Einstein teóriája szerint a tömeg és energia által meggörbített tér még a fény útját is eltéríti. De míg az általános fizika szabályai szerint ez az út nem függ a részecskék energiájától, addig a szivárványgravitáció-elmélet szerint igenis függ. „A különböző energiájú részecskék tulajdonképpen különböző téridőn, különböző gravitációs mezőkön keresztül utaznak” – idézi a cikk Adel Awad elméleti fizikust. Mivel a fény színét a frekvencia határozza meg, és mivel a különféle frekvenciák más és más energiákra reagálnak, ezért a „különböző színű” fotonok – a fény korpuszkulumai, azaz részecskéi – más utakat választanának a téridőn keresztül, energiájuknak megfelelően.
A fent említett „csúszásokat” lehetetlen tetten érni, ha csak „hagyományos” égitesteket vizsgálunk, mint a csillagok és a galaxisok, de olyan hatalmas energiafelszabadulásoknál, mint a gamma-kitörések – univerzumunk legfényesebb jelenségei – tetten érhetőek lehetnek. Ilyen esetekben a különféle hullámhosszú fotonok, melyeket ugyanazon kitörés ereszt útjára, kicsit más időben érnék el a Földet, miután némileg megváltozott úton haladnának több milliárd fényéven keresztül. Az írás arra is felhívja a figyelmet, hogy műszereink mostanra érték el azt a „finomságot”, mely mindennek érzékelését lehetővé is teszi.
Visszatérve a Földre és a The Telegraph cikkére, nem csak a csillagoknál lehet ezt a jelenséget elméletben megfigyelni. Ha a gravitáció szempontjából olyan jelentéktelen testeket nézünk, mint a Föld, nem járhatunk sikerrel, de a fekete lyukaknál, amik ugye gravitációs szempontból igen jól el vannak eresztve, igenis látványosak. Tehát elméletben a fekete lyuk eseményhorizontján nem egy fehér fénycsíkot, hanem szivárványt látnánk, hiszen más időben kapná el a különböző frekvenciájú részecskéket, fényt. Az írás szerint ez a mini fekete lyukakra is igaz, melyek létrehozásához elég energiával vértezték fel az LHC-t. Frances Saunders, az Institute of Physics elnöke kifejtette, hogy a jelenségek megfigyelése fényt vethetne az univerzumunk 95 százalékát kitevő sötét energia és sötét anyag, valamint a szuperszimmetria, ami a párhuzamos dimenziók létét jelezné, megértésére.
Amennyiben a kísérletek sikerrel járnak, és igazolják a szivárvány gravitáció létét, az sokkal több energia meglétét feltételezi, ami azt jelentené, hogy a korai univerzum nagyon is másképp festett. Az egyik legfontosabb „eredmény” az lenne, hogy ha az időben visszafele haladnánk, akkor univerzumunk ugyan egyre haladna a végtelen sűrűség felé, azt sosem érné el, tehát nem lenne szingularitás, azaz kezdet.
