A győztes hatalmak már a második világháború végső szakaszában szembekerültek a jaltai konferencián meghatározott, tervezett befolyási övezetek kapcsán amiatt, hogy a szovjetek mindenütt próbáltak a megegyezésen felüli közép-európai területekre szert tenni. A világháború 1945. májusi lezárulta után nem sokkal kezdetét vette a hidegháború, a keleti blokkban szovjet kényszerre kommunista rezsimek kerültek hatalomra, megkezdődött az államosítás és a terror, míg nyugaton Amerika-barát kormányok alakultak, Európa két részét pedig vasfüggöny választotta el egymástól.
A kialakult hatalmi tömbökhöz többé-kevésbé igazodó katonai tömbök is létrejöttek: nyugati részről 1949-ben megalakult az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, azaz a NATO, hat évvel később pedig keleti részről a Varsói Szerződés, amelynek – kényszerből – hazánk is tagja lett.
A Varsói Szerződéssel kapcsolatban jó kérdés, hogy miért nem alapították meg 1949-ben a NATO-val párhuzamosan. Ennek több oka is lehet – világított rá Fejérdy Gergely. A történész szerint ezek közé tartozik az osztrák semlegesedés, azaz az osztrák államszerződés, amely a szovjet csapatok kivonását is maga után vonta. Ezzel tulajdonképpen megszűnt a szovjet katonai jelenlét jogalapja Magyarországon és Romániában is – hivatalosan ennek oka az Ausztriában tartózkodó szovjet csapatok Moszkvával való összeköttetésének biztosítása volt –; emellett kulcsfontosságú volt az NSZK beléptetése a NATO-ba, hiszen a hidegháború kulcsfontosságú területe volt a kettéválasztott Németország. Meg kell jegyezni, hogy nem sokkal az NSZK felvétele után a Szovjetunió felmondta az 1942-es brit–szovjet és az 1944-es francia–szovjet szövetségi szerződést, alig egy héttel az NSZK NATO-ba vonása után létre is hozták a Varsói Szerződést – mondta el Fejérdy.
Így 1955. május 14-én – az osztrák államszerződés ratifikálása napján – a „nyugati agresszorok elleni védelem” jogcímén a Szovjetunió belépésre kötelezte a keleti blokk államait: Albániát, Bulgáriát, Csehszlovákiát, Lengyelországot, Magyarországot, az NDK-t és Romániát.
Ugyanakkor a szövetségi rendszerből kimaradtak a szocialista berendezkedésű, de katonailag „el nem kötelezettek” közé tartozó Kína és Jugoszlávia. Előbbivel a szovjet kapcsolatok soha sem voltak abszolút harmonikusak – Sztálin eleve nem tartotta Mao Ce-tungot egyenlő félnek –, ráadásul Peking 1955-ben részt vett a bandungi konferencián, amely letette a két hidegháborús hatalmi tömbtől elkülönülő nemzetközi politikai közösség alapjait, így Kína távolmaradásán nincs mit csodálkozni. Megjegyzendő, hogy kínai megfigyelő ugyanakkor jelen volt Varsóban a megalakuláskor. A Tito vezette Jugoszlávia esetében szintén logikus a távolmaradás. Belgrád ugyancsak igyekezett elkerülni a csatlakozást bármely katonai tömbhöz, nem akart semmiféle függőséget, ráadásul Moszkvával éppen csak hogy rendeződni kezdtek 1948-tól zivataros kapcsolatai. Például Brezsnyev pont ebben az évben látogatott Belgrádba – mutatott rá Fejérdy Gergely.
A történész kiemelte: a szövetséghez csatlakozó, majd 1961-től üléseire már el se járó, 1968-ban végleg kilépő Albánia ebből a szempontból kivétel, amely különutasként próbált meg érvényesülni, Moszkva pedig a távolságra és az ország méretére való tekintettel ezt végül hagyta neki. Az albán példa ugyanakkor jól mutatja, hogy a Varsói Szerződés mennyire nem tudta összefogni a régiót, főleg a Moszkvától földrajzilag is távolabb fekvő országokat. Albánia ráadásul a szovjet–kínai konfliktusban Kína felé orientálódott; fontos tényező volt, hogy a szovjet vezetés nem lépett fel határozottabban Albánia szervezetben való tartására.
A Varsói Szerződés nyomán kétszer történt komoly katonai beavatkozás a tagországok részéről, az egyiket elszenvedtük, a másikban részt vettünk. Előbbi az 1956-os forradalom, amelynek során hazánk egyébként deklarálta semlegességét és kilépését a szövetségből, a másik pedig a prágai tavasz, amelynek leverésében segédkeztek a magyar katonák.
Kádár, a „jó zsaru”
A prágai tavasz jól jöhetett volna a magyar közgazdászok által kidolgozott – majd Moszkva által később megbuktatott – Új gazdasági mechanizmus bevezetéséhez is, lévén a csehszlovák vezetővel, Alexander Dubčekkel Kádár jó viszonyt ápolt. Ugyanakkor Kádár a csehszlovák eseményektől megrémülve ’56 szellemét láthatta újjáéledni, így a forradalmi irányba elinduló reformokat már nem támogatta. Brezsnyev pedig – ahogy Roger Gough a Kádár János, a jó elvtárs? című könyvében írja – eleinte a megegyezést színlelve Kádár Jánossal eljátszatta a jó zsaru szerepét, mielőtt a bekeményítésre való felszólításnak eleget nem tevő Dubček leváltására megindultak volna a varsói hadak, ekkor már Kádár beleegyezésével.
Mindkét esemény kapcsán a keleti blokk országainak kötelessége volt felkészülni arra, hogy beavatkozzon a konfliktusba. 1956-ban ez nem történt meg – részint mert a szovjetek óriási katonai erővel eleve jelen voltak az országban, így nem is volt szükség rá, másrészt mert Moszkva nem akarta, hogy komolyabb nemzetközi visszhangot kapjanak a történtek. Harmadrészt azt sem szerették volna, hogy a tagországok lakosságát a hazánkból hazatérő katonáktól kapott információkon keresztül elérje a szabadságvágy – bár a román és a csehszlovák hadsereget szükség esetére mozgósították.
Bukarest mindkétszer mozgósított, de nem avatkozott közbe 1968-ban sem, Kádár Jánost pedig, aki közvetíteni próbált a prágai reformisták és Moszkva között, a szovjet jelenlét kényszerítette rá az 1968-as részvételre, mivel Csehszlovákiában, amely a világháború győztes hatalmai közé számított, nem állomásoztak szovjet csapatok. A prágai beavatkozásnak egyébként is fontos feladata volt, hogy demonstrálja a keleti blokk összefogását a kifelé kacsingatók megbüntetésében, ekkor vált igazán fontossá a Varsói Szerződés szerepe.
A Varsó Szerződés főparancsnokai mindig szovjet főtisztek voltak, egészen pontosan a szovjet honvédelmi miniszter első helyettese volt, a vezetés második sorában pedig mindig lengyelek szerepeltek. Ennek oka Fejérdy szerint részben az volt, hogy Lengyelország rendelkezett a legnagyobb és legerősebb hadsereggel a csatlósállamok közül, ugyanakkor a szovjetek féltek is attól, hogy ez az erő szembefordul velük, ezért is vonták be őket az irányításba. Ráadásul a szövetség minden támadást Németország irányából várt, ezért a térség – az NDK, Lengyelország és Csehszlovákia – hadserege kulcsfontosságú lett volna ezeknek a kivédésében.
Ez a szerep akaratlanul is felsejlett a NATO-beavatkozások, konkrétan hazánk iraki, Iszlám Állam elleni háborúban való részvétele kapcsán. Ennek kapcsán Fejérdy elmondta: sántít a hasonlat, de vannak közös pontok. Például a NATO-beavatkozás is egyfajta politikai berendezkedés védelmében, terjesztése érdekében történik, még ha ez esetünkben a demokrácia, a Varsói Szerződés esetében pedig a szocializmus, és két teljesen különböző szempontból indulnak is ki. A Varsói Szerződést a NATO-tól másrészt kötelező jellege – minden szocialista államnak be kellett lépnie – és struktúrája különböztette meg: míg a NATO külső védelmi céllal jött létre, a Varsói Szerződés egy húszéves barátsági szerződéssel az egyes tagországok szocialista berendezkedésének védelmét célozta. Garantálta továbbá a Szovjetunió számára egy esetlegesen kitörő konfliktus esetére az ütközőállamokat, illetve a kellően nagy távolságot, amelyek felfogják, lelassítják a várhatóan nyugatról érkező támadás első hullámait.
Mindemellett az egységesített, szovjet mintájú fegyverzet, katonai felszerelések és a hadseregek szerkezeti felépítései leegyszerűsítették volna a logisztikát egy esetleges háború kitörésekor.
Bár katonailag a keleti tömb eleinte nem volt jelentősen gyengébb a nyugatinál – a két szövetség potenciálját a két szuperhatalom határozta meg –, sőt a szovjet központú parancsuralmi rendszer következtében hatékonyabb is lehetett, mint a valós tanácskozások és érdekegyeztetések mentén mozduló NATO, a fegyverkezési versenyben végül a Szovjetunióval együtt lemaradt. A Varsói Szerződés valós szövetség helyett viszont sokkal inkább egyfajta színfal volt, amely mögött a Szovjetunió a katonai erejét kifejthette – mondta el a történész.
A szovjet nyomással egyben tartott szövetség szétesése éppolyan hirtelen következett be, ahogy a megalakítása: 1990-ben a két Németország egyesülésével megszűnt az NDK tagsága, a végső megsemmisülés azonban – ironikus módon – éppen Budapesten következett be, ott, ahol az 1956-os forradalom leverésével a Varsói Szerződés a legvéresebb agresszióját hajtotta végre. A szövetség tagországainak itteni ülésén 1991. február 25-én, a Szovjetunió széthullásával egy időben írták alá a szervezet megszűnéséről szóló dokumentumot.
1999-ben és 2004-ben a Varsói Szerződés számos tagja – köztük az egykor a Szovjetunióhoz csatolt balti államok és a jugoszláv utódállam Szlovénia – csatlakozott a megszűnt szövetség legnagyobb ellenlábasához, a NATO-hoz.
