Az első világháború alatti-utáni nemzetépítő törekvésekről szóló konferencia harmadik blokkjában az egyik legfigyelemreméltóbb téma a tiszavirág-életű első Ukrán Népköztársaság (1917–1920) és az ukrán függetlenség gondolata volt.
Fedinec Csilla, az Akadémia Kisebbségkutató Intézetének munkatársa röviden vázolta ennek történetét, amelyben a legmeglepőbb talán az volt, hogy az ukránok nem igazán érezték magukhoz közel állónak sem Kárpátalját, sem a ruszinokat. Tudtak ugyan a testvérnépről, ám az évszázados szétfejlődés eredményeképpen nem volt közös identitástudatuk. A ruszinokat egyébként is a Magyarországhoz „leghűségesebb nemzetiségként” szokás emlegetni, autonómiatörekvéseik saját jószántukból sosem csúcsosodtak volna ki az elszakadásban – olyannyira, hogy még az Amerikába kivándorolt ruszinok is őrizték a hungarus-tudatot.
Maga az ukrán államiság kérdése is csak a 19. század vége felé kezdett megfogalmazódni egyfajta kósza ötletként, nemzetépítő romantikaként, és úgy ábrándoztak a Donig érő Ukrajnáról, ahogy mi Magna Hungáriáról. Elég távoli is volt ez az álom, hiszen a cári Oroszország és a Monarchia között felosztott területeken minden szeparatista mozgalmat elfojtottak, a keleti fronton pedig a két hadsereg uniformisában ellenségként feszültek egymásnak az ukránok, ahogy a lengyelek is. A háború előtt a jó császár vagy jó cár részéről remélték az autonómiát, amelyet lojalitásukkal érdemelnek ki, az államiság csak mint végső, nagy álom szerepelt céljaik között. Aztán az 1917-es oroszországi forradalom és az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as felbomlása kézzelfogható közelségbe hozta azt.
Az ukrán államiságra sokféle koncepció volt, egy közös ponttal, a föderalizációval. Akár a – föderalizált – cári Oroszországba való betagolódást, akár a független Ukrajnát vették is figyelembe, mindkét esetben a multikulturális ország népeinek békés egymás mellett élését célozták meg a tervezetet kidolgozó történészek, tudósok. Mihajlo Hrusevszkij, az Ukrán Központi Tanács elnöke pont hazánkat hozta fel példaként – negatív példaként. Mint mondta, „nem akarhatunk ilyen államot, amely nem ad jogot a kisebbségeinek, nem lehetünk nacionalisták, nekünk nem ez a példa kell”.
Ukrajna megkezdte diplomáciai tapogatózásait, küldöttei eljutottak Párizsba is, ahol éppen a békeszerződéseket fogalmazták – 1919-ben hivatalos meghívás nélkül, nagy nehézségek árán: sokáig Franciaországba sem engedték be őket. Annak ellenére, hogy egy Franciaország méretű és népességű terület lakosságát képviselték, hivatalosan még politikusok sem ültek le velük tárgyalni.
Ami érdekes, hogy területi követeléseik között ekkor sem szerepelt Kárpátalja magyarlakta része. A Felvidék egy része igen – Eperjes számukra szimbolikus jelentőséggel bírt –, de emellett ők csak a hegyvidékre tartottak igényt, álmukban sem gondoltak volna például Ungvár megszerzésére.
Bár korábban Budapesten a Károlyi-kormánynál tapogatóztak az ügyben, hogy ha a magyar kormány úgy gondolja, ők szívesen megszállják Kárpátalját a csehszlovákok helyett – ami felé Jászi Oszkár, Károlyi nemzetiségi ügyekkel foglalkozó minisztere hajlott is – végül győzött a kisantant megfontolása Magyarország elszigeteléséről, és Kárpátalja Csehszlovákia része lett – beígért, de a szó valódi értelmében soha meg nem adott autonómiával.
Az ukránok dolgavégezetlenül mentek haza Párizsból, hozzánk hasonlóan keserű Trianon-szájízzel, mert ahogy bennünket, őket sem hallgatta meg senki államiságuk kérdésében – rövid életű országukat pedig hamarosan felosztotta egymás közt az újjáéledő Lengyelország és a Szovjetunió.
Kárpátalja szerencsétlensége mindig az volt – mint arra Fedinec Csilla rámutatott –, hogy sosem döntött a saját sorsáról, az ő szerepe mindig annyi volt, hogy a helyi lakossággal legitimáltatták a hatalomváltást – ez alól egyedüli kivétel a Magyarországhoz tartozó autonóm Ruszinföld megalakulása volt. Aztán amikor a csehek bevonultak, a ruszinok „rájöttek, hogy ők szeretnének Csehszlovákiához tartozni”; a szovjet csapatok 1944-es megérkezésekor pedig „hirtelen a Szovjetunióhoz akartak tartozni”. A ruszinok – és az ott élő magyarok – igényeit pedig éppúgy nem vették figyelembe, ahogy a Szovjetunió felbomlásával megszülető új Ukrajna is lesöpörte az asztalról az 1991-es kárpátaljai népszavazás eredményét, amelyben a lakosság elsöprő többsége az autonómia mellett tette le voksát.
Ezek után Kárpátalja lassacskán beletörődött a kényszerházasságba Ukrajnával – pedig ebből a frigyből akkor sem kért, amikor azt száz éve a föderalizmus szép eszméjébe öltöztették – és már csak elvétve lángol fel a ruszin öntudat, hogy az Ukrajna egészénél jóval európaibb képet mutató országrésznek autonómiát követeljen.
A történethez hozzátartozik, hogy – ahogy ifj. Bertényi Iván, az ELTE történésze elmondta – a ruszinok Tisza István miniszterelnöknél is kilincseltek autonómiajavaslataikkal, Tisza azonban – a pánszlávizmustól félve – elutasította őket, és inkább hajlott a nem szláv románokkal való megegyezésre. Ugyanakkor saját múlt századbeli doktrínái – az osztrák–magyar dualizmus sérthetetlensége, a magyar szupremácia ideologikus eszméje – megakadályozták a valódi kiegyezést, míg Budapesten ezért a kevés engedményért is lehazaárulózták. Tisza már 1916-ban tudta, hogy a háború valószínűleg elveszett, Budapest mellett Bécsben és Berlinben is fúrták, nem véletlenül törekedett valamiféle – megkésett – megegyezésre. A későbbi kommunista történetírás mégis belőle faragott bűnbakot.
Tisza a lengyelek kérdéséhez ugyanakkor elutasítóan állt – nem akarta az 1915-ben az oroszoktól elfoglalt lengyel földeket az osztrák fennhatóság alatt álló Galíciával egyesítve osztrák–magyar–lengyel monarchiává bővíteni a birodalmat – ezt már Mitrovits Miklós, a Történettudományi Intézet munkatársa mondta a konferencián. Tisza ugyanakkor híve lett volna egyfajta „szubdualizmusnak”, azaz pártolta volna Lengyelország Horvátországhoz hasonló függetlenségét a birodalmon belül. Ez viszont a lengyeleknek és a mellettük kiálló magyar ellenzékieknek kevés volt, a németeknek pedig sok, mivel ők a saját fennhatóságuk alatt álló lengyelek önállósági törekvéseinek felerősödésétől tartottak. Nem alaptalanul: a lengyelek úgy számoltak, hogy a világháború jó esély, mert a lengyel területeket birtokló hatalmak, Oroszország, Németország és a Monarchia egymással harcoltak, és ha csak egyikük is veszít, ott szárba szökkenhet a független Lengyelország. Az a sors különös kegye volt a lengyelek szempontjából, hogy végül mindhárom birodalom elbukott, és a százhúsz éve már „csak a szívekben élő” Lengyelország hamvaiból újjászülethetett.
