Oázisunk neve: Kárpát-medence

Nyugat-Európához képest környezetünk sokszínűsége bámulatos, de komoly veszélyek leselkednek rá.

A Kárpát-medence az itt élő emberek több ezer éves tevékenysége nyomán ma már inkább kultúrtáj, mint ősvadon – szögezte le rögtön a beszélgetésünk elején Botta-Dukát Zoltán. A Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpontjának munkatársa, a Magyar Ökológusok Tudományos Egyesületének elnöke szerint ugyanakkor mind a mai napig jelentős környezeti értékeket találunk itt. Ennek két oka van.

Egyfelől a klímahatások keveredése olyan speciális helyzetet teremtett, amely csak erre a területre jellemző életközösségek kialakulását eredményezte. Az endemikus, azaz a csak itt előforduló növény- és állatfajok közé tartozik például a bánáti bazsarózsa, a magyar gurgolya, a magyar tarsza vagy a rákosi vipera – sorolta a szakértő, majd rámutatott: ezt az Európai Unió is felismerte, amikor az élőhelyek védelme keretében megkülönböztette a Pannon biogeográfiai régiót, amelybe lényegében a teljes Kárpát-medence beletartozik.

Másfelől – hangsúlyozta az MTA munkatársa – a természetes és természetközeli állapotú területek aránya errefelé nagyobb, és élőviláguk gazdagabb, mint Nyugat-Európában, ami részint a kevésbé intenzív mezőgazdaságnak köszönhető. Botta-Dukát Zoltán példaként említette, hogy ugyanazzal a mintavétellel Magyarországon 93 méhfajt észleltek a kutatók, míg Hollandiában csak négyet.

A hollandokhoz képest tehát nem állunk rosszul, de a Kárpát-medencében sem idilli az állapot.

– A természetes élőhelyek visszaszorulása egyrészt területük csökkenését és a még meglévő állományaik állapotának leromlását jelenti. A két folyamatot együtt próbálja számszerűsíteni a természetitőke-index. A hazai természetes növényzet felmérése alapján készült becslés szerint Magyarország természeti tőkéje a lehetséges maximumnak csupán 10 százaléka. Vagyis hiába magasabb a nyugat-európai értékeknél, nem dőlhetünk elégedetten hátra: ha nem tudjuk a további csökkenést megállítani, akkor értékeinket nem fogjuk tudni hiánytalanul átadni unokáinknak – közölte a szakértő.

Mint megtudtuk, a természetes állapotú területek kiterjedésének csökkenése a mai napig nem állt meg. A Duna–Tisza közén emberi tevékenység nyomán 40 ezer hektáron semmisült meg a természetes növényzet 1985 és 2000 között, ami nagyjából évi egyszázalékos csökkenés. Ennek üteme az ezredforduló után lelassult, de teljesen nem állt meg. Szerencsére ezzel párhuzamosan ellentétes folyamatok is zajlanak: az elhagyott szántókon önmagától, spontán regenerálódhat a növényzet, ez a folyamat azonban általában igen lassú, ezért a természetvédők gyakran segítik magvetéssel.

– A természetes területek csökkenésének megállításához vagy legalább lassításához arra volna szükség, hogy az új beruházások, ahol csak lehet, ne zöld-, hanem barnamezősek legyenek, azaz a már korábban is használt területeket használjuk újra. A Lego nyíregyházi új telephelye például nemhogy nem rombol le természetes növényzetet, de az épületek között a cég megbízásából a tájra jellemző erdős sztyeppet állítják vissza – magyarázta Botta-Dukát Zoltán.

A szakértő ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy az elpusztult természeti területek legnagyobb része helyén nem ipartelepet vagy emberi települést találunk, hanem szántóföldet, esetleg erdészeti ültetvényt. Megjegyezte: a biodiverzitás védelme szempontjából nem mindegy, hogy a fatermelés őshonos fafajú, természetközeli módon (például szálalással) kezelt erdőben vagy idegenhonos fajokból álló erdészeti ültetvényen történik. Utóbbiak – például egy akácerdő – semmivel sem őriznek több természeti értéket, mint egy intenzíven művelt kukoricatábla.

– Sajnos a behurcolt növény- és állatfajok egy része a megtelepedés után már emberi közreműködés nélkül is terjed, kiszorítva az őshonos fajokat. A hazai természetes növényzet 2002 és 2005 között elvégzett felmérésekor a legfontosabb veszélyeztető tényezőnek a behurcolt özönnövények terjedése bizonyult, állományaik az ország területének öt és fél százalékát borították. Összehasonlításul: a természetes vegetáció részesedése alig haladta meg a 13 százalékot – mondta az MTA munkatársa.

Botta-Dukát Zoltán felidézte: ezek a távoli területekről (növények esetében legtöbbször Észak-Amerikából) érkezett fajok az új helyre kerülve természetes ellenségeik jó részétől megszabadulnak, ezért sokkal versenyképesebbek őshonos fajainknál. Miközben megkíséreljük a már elterjedt fajokat kordában tartani, nem feledkezhetünk meg azokról sem, amelyek majd a jövőben fognak gondot okozni.

– Tanulnunk kell a múlt hibáiból; szinte az összes özönnövényünk szándékos betelepítés útján került Európába, illetve Magyarországra, ezért nagyon nagy a felelőssége mindenkinek, aki új fajokat telepít be a Kárpát-medencébe – javasolta a Magyar Ökológusok Tudományos Egyesületének elnöke, majd így folytatta:
– Amikor természetes területekről beszélünk, nem érintetlen ősvadonra kell gondolni, amelyre az ember még legfeljebb csak közvetetten hatott. Mind az erdőket, mind a gyepeket évszázadok óta használják az itt élők. Nem mindegy azonban ennek a használatnak az intenzitása. Túlhasználatról leggyakrabban a világtengerekben folyó halászattal kapcsolatban hallhatunk, de a túlzottan intenzív használat veszélyezteti a Kárpát-medencei életközösségeket is.

Ehhez a veszélyeztető tényezőhöz tartozik a már említett intenzív erdőgazdálkodás, amikor nagy területen egyszerre vágják ki, majd mesterségesen telepítik újra a fákat. Botta-Dukát Zoltán ezért úgy vélte, minden olyan erdészeti gyakorlat, amely a természetes erdőfelújuláshoz próbál közelíteni, segít abban, hogy erdeink természetességét megőrizzük. Szerinte egyébként a túlhasználat egyik formája a természetesnél jóval nagyobb vadállomány. A szomszédos országokban még előforduló nagyragadozók (medve, farkas, hiúz) szinte teljesen hiányoznak a hazai erdőkből. Ez és a téli etetés ahhoz vezet, hogy jóval magasabb a vadállomány annál, amit erdőink természetes körülmények között eltartanának.

A túlhasználattal a gyepterületeken is találkozunk, amikor gyepjavítással, műtrágyázással fokozzák a hozamot, vagy túllegeltetik a gyepet. De nagyon gyakori ennek az ellenkezője, a kaszálással vagy a legeltetéssel való felhagyás is.
– Gyepterületeink jelentős része irtásrét, azaz helyükön meg tudna nőni az erdő, létüket csak az emberi tevékenységnek köszönhetik. Fajaik a neolitikumtól (újkőkor) a közelmúltig jellemző extenzív emberi használathoz alkalmazkodtak, a közösség fennmaradásához elengedhetetlen a hagyományoshoz hasonló, nem túl intenzív használat. Az alföldi erdős sztyepp régióban klimatikus okokból sem alakult ki a zárt erdő, de a sztyeppei vegetációra már az állattartó ember megtelepedése előtt is jellemző volt a kérődzők (bölény, őstulok, szajgaantilop) legelése, később ezek szerepét átvették a háziállatok. Vagyis a mérsékelt legeltetés is szükséges a gyepek jó állapotban történő megőrzéséhez – fejtette ki a szakértő.

A klíma kutatói között ma már általánosan elfogadott tény, hogy a Föld klímája melegszik, és ennek oka az üvegházhatású gázok kibocsátása. Az MTA munkatársának szavaiból kiderült: a melegedés a Kárpát-medencében várhatóan a globális átlagnál nagyobb lesz, és ezzel párhuzamosan csökken majd az éves csapadék mennyisége, és megváltozik annak évközi eloszlása is. Tehát szárazabb nyarakra és csapadékosabb telekre számíthatunk.

– A változás a nagy területen előforduló élőhelyek közül leginkább az üde erdőket sújtja. Fenyőelegyes lomboserdőink és egyes területeken bükköseink számára már most sem megfelelő a klíma az előfordulási helyükön; a felnőtt faegyedek képesek még túlélni, de az erdő nem tud felújulni. A melegebb és szárazabb nyarak miatt megnő a tüzek veszélye is. A kiskunsági száraz homokterületekre telepített fenyvesek már most is gyakran esnek erdőtüzek áldozatául, és a jövőben az ennek a veszélynek való kitettségük fokozódik – így a kutató borúlátó jóslata.

Botta-Dukát Zoltán aláhúzta: a klímaváltozás globális jelenség, s ellene csak globális összefogással léphetünk fel, de hatásait regionális szinten is mérsékelhetjük, például a kevésbé tűzérzékeny, illetve a szárazabb klímához jobban alkalmazkodott fafajok telepítésével és a megváltozott helyzethez alkalmazkodó vízgazdálkodással, ami a téli– tavaszi csapadék levezetése helyett annak visszatartására törekszik.

A szennyezést illetően az üvegházhatású gázok mellett az egyéb, természetbe kerülő szennyező anyagokról is érdemes szót ejteni.

– Erősen mérgező anyagok egy-egy katasztrófa alkalmával kerülhetnek élővizeinkbe. Ilyen volt a vörösiszap- vagy a tiszai ciánszennyezés. Ezeknél kevésbé látványosak, de hosszú távon fontosabbak a folyamatosan a természetbe kerülő szennyezések – jelentette ki Botta-Dukát Zoltán, majd részletezni kezdte: a XX. század második felében az ipari és kommunális szennyvizek, valamint a szántóföldekről bemosódó műtrágyák miatt megnőtt vizeink tápanyagterhelése. Ebben az esetben nem mérgező anyag, hanem épp ellenkezőleg, a növények által felhasználható tápanyag került a vizekbe, de ez is felborította a korábbi egyensúlyi állapotot. Legismertebb következményei ennek a balatoni algavirágzások voltak. Mára a szennyvíztisztítás elterjedésének köszönhetően a vizekbe kerülő tápanyagterhelés egyre kisebb probléma, amit a Balaton jó vízminősége is jelez. Ugyanakkor újfajta szennyező anyagok megjelenésével kell számolnunk: a kommunális szennyvizekből egyre több gyógyszer és hormonhatású molekula kerül a vizekbe. Ezek azért különösen veszélyesek, mert már nagyon alacsony koncentrációnál is negatívan befolyásolhatják a vízi élőlények túlélését és szaporodását.

– A Kárpát-medencei életközösségekre leselkedő legfontosabb veszélyeknek – saját rangsorolásom szerint – az élőhelyek megszűnését, az idegen fajok invázióját, a nem megfelelő tájhasználatot, a klímaváltozást és a szennyezéseket tartom. Ezek mindegyike az emberi tevékenységhez köthető veszély, amelyek nem elkerülhetetlenek, és csökkentésük nem összeegyeztethetetlen a fejlődéssel, az emberi jóllét növekedésével. Sőt, pont fordítva van, jóllétünk, globális viszonylatban pedig az emberiség fennmaradása is hosszú távon azon múlik, sikerül-e megőrizni a természetes ökoszisztémák működőképességét. A természeti rendszerek stabil működésének kulcsa ugyanis a sokféleségük. Vigyázzunk erre a sokféleségre! – foglalta össze a kutató.