Az utolsó jégkorszak végéig ezek az állatok – köztük költöző madarak és vándorló halfajok – kulcsszerepet játszottak a szárazföld és a vizek termékenységének megőrzésében, mert a tápanyagokat nagy távolságokra juttatták el.
„A múltban ezek az óriások egyenletesebben oszlatták szét a tápanyagokat, köztük a foszfort és a nitrogént a világon, ezzel az egész Föld termékenységét növelték. Nagy távolságokat jártak be, így a természeti erőforrásokban bővelkedő centrumoktól messze eső ökoszisztémákba is elszállították a tápanyagokat” – mondta Christopher Doughty, az Oxfordi Egyetem ökológusa, az amerikai tudományos akadémia lapjában (PNAS) közölt tanulmány egyik szerzője.
„Bolygónk bizonyos értelemben az óriások földje volt, mielőtt az ember meghódította. Tízezer évvel ezelőtt ezeknek a gigászi emlősöknek mintegy százötven faja halt ki a klímaváltozás és az emberi tevékenység együttes hatására” – hangsúlyozta Joe Roman, a Vermonti Egyetem biológusa.
Az utolsó jégkorszak negyvennyolc leghatalmasabb növényevő emlősfaja – köztük az elefántok és rokonaik tizenhat, az orrszarvúk kilenc, az óriáslajhárok nyolc faja – közül mára összesen kilenc maradt, az amerikai kontinensen pedig egy sem.
A kutatók kiszámították, hogy mielőtt az utóbbi évszázadokban a kereskedelmi célú bálnavadászat egyes helyeken akár kilencven százalékkal is csökkentette a cetek egyedszámát, ők és más tengeri emlősök évente mintegy 340 ezer tonna foszfort szállítottak szaporodási helyüktől az óceánok nyílt vizére. Mára ez a mennyiség a 23 százalékára, évi 74 ezer tonnára zuhant – olvasható a tanulmányban.
