Ahogy a földtörténeti múltban lezajlott evolúciós folyamatokat magyarázó elméleteket általában, e feltevést sem lehet tökéletesen bizonyítani, a jelenkori kísérletek ezért inkább arra irányulnak, hogy meg lehet-e cáfolni őket. David Carriernek és munkatársainak legújabb eredményei szerintük erősítik elméletük helyességét. Arra voltak kíváncsiak, ökölbe szorított kézzel mennyivel lehet nagyobbat ütni biztonságosan. Elhunytak kézfejeit használták föl a kísérletekhez, amelyekről leválasztották a bőrt, így láthatóvá váltak az izmok és az inak. Az inakhoz damilszálakat erősítettek, amelyeket megfeszítve ökölbe tudták szorítani a vizsgált kézfejeket. A mintákat ingához erősítették, majd különböző erősséggel meglendítették őket, és megmérték, mekkora erőhatást fejtenek ki az útjukba helyezett célpontra.
Kevéssé meglepő módon azt kapták, hogy a teljesen ökölbe szorított kéz nagyjából másfélszer erősebben képes ütni, mint a félig behajlított ujjak, és kétszer erősebben, mint a nyitott tenyérrel bevitt csapás (a pofon), anélkül hogy az ilyenkor a legnagyobb erőhatásnak kitett kézközépcsontok megsérülnének.
Marad azonban néhány kérdés, amelyre az elmélet nem szolgál semmilyen magyarázattal. Senki sem tudja például, mikor alakult ki a szembefordítható hüvelykujj, és akkortájt mennyire volt valójában erőszakos az ember. Emellett az eszközhasználat hipotézise az agresszív viselkedésre is alkalmazható: az ökölnél sokkal könnyebben el lehet verni a másikat, ha szerszámot (bunkót, követ, szúrófegyvert) használunk. Jó eséllyel kizárható tehát, hogy az ökölharc egyedül tette volna kezünket olyanná, amilyen manapság, viszont könnyen elképzelhető, hogy a sok más faktor mellett ez is szerepet játszott benne.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!