Általánosan elfogadott az antropológusok körében, hogy a homo sapiens azért tudott győzedelmeskedni az összes többi emberfaj felett, mert gondolkodásbéli képességei és kézügyessége lehetővé tette az összetett eszközök készítését. E szerszámok segítségével szinte az élet minden területén könnyebben tudott érvényesülni. Sikeresebben vadászott; könnyebben védte meg magát és társait a vadállatokkal, a szomszédos törzsekkel szemben; képes volt tüzet gyújtani, hajlékot emelni családjának, és kommunikálni a többiekkel.
Ugyanakkor arról már koránt sincs teljes egyetértés a kutatók között, hogy az agresszió milyen mértékben jellemzi eredendően az emberi természetet, és milyen szerepet játszhatott fajunk törzsfejlődésében. Vannak, akik – gyakran a jelen kor háborúira, sokszor nehezen indokolható erőszakos eseményeire magyarázatot keresve – alapjában véve agresszív állatnak láttatják az embert, és úgy érvelnek, ez az erőszakosság kellett ahhoz, hogy riválisaink eltűnjenek a föld színéről. Ugyanakkor mások éppen ennek ellenkezőjét tartják: szerintük a végletesen lecsökkent csoporton belüli agresszió volt az előfeltétele globális dominanciánk kialakulásának.
Mindenképpen az előző csoportba tartozik David Carrier, a Utah-i Állami Egyetem biológusa, aki néhány évvel ezelőtt új, formabontó teóriát alkotott az emberi evolúcióról. Az elmélet központjában a szembefordítható (opponálható) emberi hüvelykujj áll. Carrier szerint ez főként azért alakult ilyenné, hogy segítségével erősebb ökölcsapásokat tudjunk mérni az érdekeinket keresztező embertársaink arcába, írja a Popular Science.
Ha megvizsgáljuk az embernek és főemlős rokonainak kézfejét, azt látjuk, az ember ujjai rövidebbek, de a legnagyobb különbség mégis az, hogy hüvelykujjunkat (a legtöbben) teljesen rá tudjuk fektetni tenyerünkre. Ez egyrészt azt eredményezi, hogy könnyebben megfoghatunk apró tárgyakat is, így finomabb manipulációra vagyunk képesek a majmoknál. Másrészt (és Carrier szerint ez a fontosabb) teljesen ökölbe tudjuk szorítani a kezünket, amire egyetlen más főemlősfaj sem képes rajtunk kívül.
Ahogy a földtörténeti múltban lezajlott evolúciós folyamatokat magyarázó elméleteket általában, e feltevést sem lehet tökéletesen bizonyítani, a jelenkori kísérletek ezért inkább arra irányulnak, hogy meg lehet-e cáfolni őket. David Carriernek és munkatársainak legújabb eredményei szerintük erősítik elméletük helyességét. Arra voltak kíváncsiak, ökölbe szorított kézzel mennyivel lehet nagyobbat ütni biztonságosan. Elhunytak kézfejeit használták föl a kísérletekhez, amelyekről leválasztották a bőrt, így láthatóvá váltak az izmok és az inak. Az inakhoz damilszálakat erősítettek, amelyeket megfeszítve ökölbe tudták szorítani a vizsgált kézfejeket. A mintákat ingához erősítették, majd különböző erősséggel meglendítették őket, és megmérték, mekkora erőhatást fejtenek ki az útjukba helyezett célpontra.
Kevéssé meglepő módon azt kapták, hogy a teljesen ökölbe szorított kéz nagyjából másfélszer erősebben képes ütni, mint a félig behajlított ujjak, és kétszer erősebben, mint a nyitott tenyérrel bevitt csapás (a pofon), anélkül hogy az ilyenkor a legnagyobb erőhatásnak kitett kézközépcsontok megsérülnének.
Marad azonban néhány kérdés, amelyre az elmélet nem szolgál semmilyen magyarázattal. Senki sem tudja például, mikor alakult ki a szembefordítható hüvelykujj, és akkortájt mennyire volt valójában erőszakos az ember. Emellett az eszközhasználat hipotézise az agresszív viselkedésre is alkalmazható: az ökölnél sokkal könnyebben el lehet verni a másikat, ha szerszámot (bunkót, követ, szúrófegyvert) használunk. Jó eséllyel kizárható tehát, hogy az ökölharc egyedül tette volna kezünket olyanná, amilyen manapság, viszont könnyen elképzelhető, hogy a sok más faktor mellett ez is szerepet játszott benne.
