Öt évvel indulása után és 2,8 milliárd kilométer megtételét követően kedd hajnalban a Juno elérte célját, a következő másfél évben pedig 37-szer fogja megkerülni a Naprendszer legnagyobb bolygóját. Az 1,1 milliárd dolláros küldetésre így jóval rövidebb idő jut, mint a Galileo-projektre: az eddigi egyetlen űrszondának, amely a Jupiter körül keringett, több mint hét éve volt, ezalatt pedig szemtanúja lehetett a Shoemaker–Levy 9 üstökös 1994-es becsapódásának is. A NASA New Frontiers programjában 2011. augusztus 5-én útnak indított Juno űrjármű egyebek mellett a bolygó mágneses mezejét vizsgálja majd, így a sugárzás miatt jó esetben is csak néhány hónappal tudják majd meghosszabbítani a küldetést. Az égitesthez legközelebb érve a szonda „csak” 4800 kilométerrel lesz a felhők felett, erőteljes sugárzásra számíthat tehát.
Az első két keringésre 53-53 nap jut, ezeket október közepéig teheti meg a Juno. Ezután már tizennégy nap alatt igyekszik újra és újra bejárni egy immár szűkebb, sokkal kevésbé elnyújtott pályát, hogy aztán a 37. körnél, 2018. február 20-án szándékosan a bolygónak irányítsák, ahogy azt a Galileóval is tették 2003-ban. Ezzel biztosítják, hogy az űrszonda ne csapódjon a gázóriás Európé nevű holdjába, ott ugyanis akár a földihez hasonló élet nyomait is felfedezhetik még.
A küldetésben részt vállaló kutatók mindenképpen szeretnék tudni, található-e víz a Jupiteren. Nagy talány ugyanis, hogy hová tűnt az oxigén: szén és nitrogén bőséggel található az óriásbolygón, oxigén ugyanakkor csak elvétve. A Steven Lavin vezette csapat elképzelései szerint az oxigénatomok összeállhattak két hidrogénatommal, így képezve vízmolekulákat.
Vizsgálják majd azt is, szilárd magja van-e a bolygónak. Ha igen, felmerül a kérdés, hogyan alakultak ki a Naprendszeren belül ilyen korán a szilárd testek. Ha nem, akkor a Jupiter is egy gázfelhő összeomlásából születhetett, ahogy jórészt a Nap is. Ez esetben a bolygó felépítése homogén lenne, a mag irányába folyamatosan növekvő sűrűséggel.
