A cukorlobbi keserű győzelme

Egyszerűen megvették a kutatókat, akik dicsérő tanulmányokat publikáltak a cukorról.

Láttunk már ilyet. Adott egy milliókat, sőt milliárdokat termelő iparág, amelynek tevékenysége – a cég részvényesein kívül – mindenkire káros hatást gyakorol. Legyen az egy környezetszennyező gyár, hatástalan vagy veszélyes orvosságot gyártó gyógyszercég vagy a dohányipar, egyiküknek sem érdeke, hogy az emberek megtudják az igazságot, hiszen az ártana az üzletnek. A laikusok a tudósoktól várnak útmutatást, és általában megbíznak bennük. A köztudatban ugyanis általában az a kép alakult ki a kutatókról, hogy ők függetlenül, csak a tudomány szent törvényeit szem előtt tartva keresik az Igazságot.

A legtöbbjük kétségtelenül így tesz, de – ahogy mindenütt – közöttük is vannak korrupt, vagy legyünk megengedőbbek: esendő emberek. Tavaly írtunk a Magyar Nemzet Magazinban arról, hogy a jelenleg általános megbecsülés övezte Selye János karrierjének is van egy kevésbé feltárt, de meglehetősen kifogásolható vetülete. Selyét a modern stresszelmélet megalapozójaként tisztelik. Néhány éve azonban az American Journal of Public Health szakfolyóirat pályafutásának egy kevésbé hangsúlyozott részéről közölt iratokkal alátámasztott cikket A stressz atyja találkozása a nagy dohánycégekkel [big tobacco] címmel.

Kimutatták, hogy Selye 1958-tól munkásságának végéig kapcsolatban állt a dohányipar lobbistáival. Bőkezűen támogatták kutatásait, ő pedig jól kiválogatott adatokat adott át nekik, amelyek cáfolták a dohányzás és a tüdőrák összefüggését. Ezeket a dohányipar ügyvédei fel is használtak azokban a perekben, amelyeket a betegek indítottak a dohánycégek ellen.

Az elmúlt évtizedekben minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a dohányzás talán a legsúlyosabb környezeti ártalom, amelyet az ember maga ellen elkövethet. De van sok más, a szervezetre ható faktor, amelyek egészségügyi szerepe még korántsem tisztázott ennyire egyértelműen. Ne gondoljuk, hogy más iparágak lobbistái szemérmesebbek vagy erkölcsösebbek lennének a dohánycégekénél, ha gazdáik profitjáról van szó.

A cukor és a zsír évtizedek óta ádáz harcot vív egymással a legegészségtelenebb tápanyag megtisztelő címéért. Hosszú ideig a zsírt, különösen a telített zsírsavakat tekintették az elhízás illetve a szív- és érrendszeri betegségek fő okozójának. Az utóbbi években azonban a cukor kezdi átvenni a fő bűnös szerepét. Javában írják át a világ összes táplálkozási ajánlását, sok dietetikai kiadvány mehet a kukába. Kérdés, hogy hogyan tévedhettek ekkorát fél évszázadon keresztül a kutatók? A hiba ugyanis bizonyosan rengeteg ember elhízásához, sikertelen fogyásához, és az ebből származó számtalan szövődmény kialakulásához járulhatott hozzá.

Nos e hiba gyökere a Journal of the American Medical Association (JAMA) Internal Medicine folyóirat hétfőn megjelent száma szerint két korrupt harvardi tudós áldozatos munkásságában keresendő. A Harvard, az Illinois-i és más egyetemek könyvtáraiban bukkantak olyan dokumentumokra, amelyek arról tanúskodtak, hogy az amerikai cukoripar lobbiszervezete, a Sugar Research Foundation [Cukorkutatási Alapítvány] 1967-től kezdve lefizetett táplálkozáskutatókat, hogy ők szakcikkeikben a zsírokat hozzák ki a szívbetegségek és az elhízás fő okozóinak, miközben a cukrok szerepét kenjék el, és hiteltelenítsék az ezt bizonyító kutatásokat.

Az egész azzal kezdődött, hogy 1967-ben 14 millió mai forintnak megfelelő dollárt fizettek három elismert, a Harvard Egyetemen dolgozó kutatónak, hogy írjanak a korábbi kutatások eredményeit átfogó és összességében értékelő (úgynevezett review) cikket a zsír kontra cukor témában. A felhasználandó cikkeket a lobbisták válogatták össze, a tanulmányt pedig az egyik legtekintélyesebb orvosi szaklapban, a New England Journal of Medicine-ben közölték, olvasható a The New York Timesban. A tanulmány végkövetkeztetései kitalálhatók: a bűnös a zsír, miközben a cukor és az elhízás kapcsolata nem bizonyítható. Bár elég hamar fény derült arra, hogy a kutatókat a cukorlobbi pénzelte, erre nem sokan figyeltek, a tanulmány (és az elkövetkező évtizedek hasonlóan irányított irományai) viszont meghatározó jelentőségű maradt ötven évig.

A hajdani cikk szerzői már meghaltak. Egyikük az amerikai szövetségi mezőgazdasági minisztérium táplálkozástani igazgatója lett, és közreműködött a táplálkozási ajánlások kialakításában is. Másikuk a Harvard Egyetem táplálkozástani tanszékének vezetője volt. A mostani leleplező tanulmány mögött álló kutatók több ezernyi dokumentumot találtak arról, hogy hogyan egyeztettek ők a cukoripar megbízottjaival.

Az összeesküvés központi alakjának egy bizonyos John Hickson tetszik, aki cukoripari vezetőként kitalálta, hogy szponzorált kutatással és az emberek „tájékoztatásával” ellensúlyozhatják azokat a kezdeti eredményeket, amelyek elkezdték pedzeni a cukor igen ártalmas hatásait. 1965-ben meg is találta az erre legmegfelelőbb embereket a harvardi kutatók személyében, és le is írta nekik kerek perec, elvárja, hogy a végkonklúzió a cukorra nézvést pozitív legyen (más idők jártak akkor, manapság az efféle ügyekben minden szereplő szavak nélkül is megérti egymást).

A kutatók pedig válaszoltak a megbízásra: „Mi mind tisztában vagyunk az önök különleges érdekeivel, és igyekszünk a lehető legjobban megfelelni ennek” – írták a válaszukban. Az írás közben minden korai vázlatot megmutattak Hicksonnak, aki kijavíthatta a „hibákat”, de nem volt szükség sok javításra. A tanulmány tökéletes lett. A megbízó ezzel nyugtázta a végső verziót: „Hadd biztosítsam önöket afelől, hogy ez [a tanulmány] pont olyan, mint amilyenre gondoltunk. Alig várom már, hogy megjelenjen nyomtatásban is”. A megjelenés átütő sikert hozott, és évtizedekre elnyomta a vitát a zsír és a cukor szerepéről.

De korántsem ők voltak az egyetlenek. Korábban már nyilvánossá vált, hogy annak idején a Coca-Cola is fizetett kutatóknak azért, hogy kimutassák: nincs kapcsolat a cukros üdítők és az elhízás között. A cukorkákat gyártó cégek pedig olyan tanulmányokat vásároltak, amelyek egyenesen azt bizonygatták, hogy a sok cukorkát fogyasztó gyerekek körében ritkább az elhízás.

A Cukorkutatási Alapítvány utódszervezete és a többi, most igen kellemetlen helyzetbe került egyetem, kutatóintézet és hatóság azzal védekezik, hogy a hatvanas években még nem voltak olyan szigorú szabályai annak, hogy egy kutató kitől fogadhat el támogatást, és ezt mennyire kell bevallania. Meg különben is, ha elég állami támogatást kapnának, akkor nem lenne szükségük ipari szponzorációra.

De a hazugság ettől még hazugság marad.

###HIRDETES2###