Új földtörténeti kort hoztunk létre

Immár összetéveszthetetlen nyomot hagytunk a bolygón.

Volt időnk megszokni a holocént, hiszen már tizenkétezer éve tart, a legutóbbi jégkorszak óta. Viszonylag stabil éghajlat jellemezte, amely lehetőséget adott a Földet ma benépesítő fajoknak, közöttük az embernek is, hogy a Föld ma ismert arculatát kialakítsák. Pontosabban azt az arculatát, amely a múlt század közepéig jellemezte bolygónkat. De akkor valami megváltozott, és e változás hátterében – a földtörténetben először és talán utoljára – egyetlen faj játszotta a fő szerepet: az ember. A környezeti átalakulás gyakorlatilag csak negatív folyamatokat foglalt magában: a légköri szén-dioxid-szint meredek emelkedése, atombombákból származó radioaktív szennyeződés, a kihalt fajok tömege, a talajba került nehezen lebomló szemét millió tonnái, az emelkedő tengerszint. Ez az átalakulás a szakértők szerint egyszersmind a holocén végét jelentette nagyjából 1950 körül.

A munkacsoport a nemrégiben, Fokvárosban tartott nemzetközi geológiai kongresszuson mutatta be az eredményeit a The Guardian tudósítása szerint. A fogadtatás eléggé vegyes volt. Többen elismerték, hogy a jelenlegi környezeti folyamatok olyan veszélyes pályán haladnak, hogy a figyelemfelkeltés minden módját fel kell használni, hogy ezt a tényt tudatosítsák az emberekben. Ugyanakkor mások felvetették, hogy a múltban nem néhány évvel egy-egy korszak kezdete után nevezték el az új érát, mert csak évszázadok tapasztalatai alapján lehet megalapozottan eldönteni, hogy a látszólagos fordulópontok valóban mérföldkövek voltak-e bolygónk történetében. Hatvan év geológiai léptékben még egy pillanatot sem jelent.

A javaslatot támogató kutatók kiemelték, hogy a fő változás a holocén és az antropocén határán az volt, hogy az emberiség képessé vált befolyásolni a teljes bolygó „gépezetének” működését, míg addig csak követhettük a tőlünk függetlenül zajló planetáris folyamatokat. Mindennek a változásnak olyan nyomot kellett hagynia maga után az üledékekben, amely alapján a jövő geológusai szerte a világon egyértelműen meghatározhatják majd, hogy az általuk feltárt kőzetréteg holocén vagy antropocén kori. A kréta kor végét (és a dinoszauruszok kihalását) például a földbe csapódott meteoritból származó irídium fém feldúsulása jelzi.

Számos ilyen jelzésértékű lerakódást lehet az antropocén határaként definiálni. A legjobban felismerhető talán az ötvenes évek atombomba-kísérleteiből származó radioaktív szennyeződések, amelyek a robbanás után felszálltak a sztratoszférába, ott szétterültek az egész bolygó felett, majd leülepedtek az egész földön. De közel sem ez az egyetlen azon lerakódások közül, amelyek az ötvenes évektől kezdődően kezdtek felhalmozódni az üledékekben. Ott vannak például a szénerőművekből származó füst maradványai: az égésből visszamaradt miniatűr széngömböcskék. Vagy a műanyaghulladékok maradékai, a műtrágyázásból származó nitrát- és foszfátszármazékok, az alumínium- és cementgyártás okozta szennyeződések.

Egykor gyakori, a korszak határán azonban kihalt állatfajok maradványainak eltűnése is jelezheti a kutatók számára az új kor beköszöntét. De ennek ellenkezője is elképzelhető. Vannak állatok, amelyek az ember tevékenységének köszönhetően váltak tömegesen elterjedté. A legszembetűnőbb ilyen állat a csirke, amely az 1950-es évek óta a világ leggyakoribb madara lett. A tenyésztőprogramok és az intenzív tartás eredményeképpen pedig sokkal nagyobbra nőtt, mint korábbi elődei. Tehát akár a csirkecsontok feldúsulása is jelölhetné az antropocén kori rétegeket. A geológus-munkacsoport tagja most e lehetséges határjelzőjelölteket veszik alapos vizsgálat alá, hogy néhány éven belül kijelöljék a legjellemzőbbet.

Persze jelenleg ez még csak egy javaslat, messziről sem általánosan elfogadott tudományos tétel. Hogy az antropocén kor mennyire ver gyökeret a geológusközösségben, azt a következő évek döntik majd el. A korábbi hasonló javaslatoknak esetenként évszázadokra volt szükségük az elterjedéshez. Magát a kifejezést alig néhány éve, 2000-ben alkotta meg Paul Crutzen légkörkémikus, aki az ózonlyuk felfedezéséért kapott Nobel-díjat. Ahogy Crutzen később írta: „Az [antropocénre történő] névváltoztatás azt a hatalmas felelősséget hivatott nyomatékosítani, amit az ember a Föld védelmezőjeként visel.”