Az amerikai szabványügyi hivatal szakemberei hosszú évek kísérletei után elérkezettnek látták az időt, hogy a kilogrammot a Planck-állandó alapján definiálják újra. A Planck-állandó teremt kapcsolatot a fotonok energiája és frekvenciája között, és az Einstein-féle híres energia-tömeg ekvivalenciaegyenlet alapján megfeleltethető a tömegnek. A definícióhoz nagyon pontosan meg kellett mérni a Planck-állandót, amelyhez az úgynevezett Watt-mérleget használták. Ezt valóban kétkarú mérlegként kell elképzelni, amelynek egyik karjára egy ismert súlyt helyeznek el, a másik karját pedig mérhető árammal működtetett elektromágnessel egyensúlyozzák ki. Ily módon a kutatók 0,0000036 százalékos pontossággal megmérték a Planck-állandót.
E mérést még sok független kutatócsoport meg fogja ismételni szerte a világon. Az eredményeket a két év múlva rendezendő nemzetközi mértékügyi kongresszuson értékelik, és akkor fognak szavazni a kilogramm új definíciójáról. Ekkor pedig a nemzetközi kilogrammetalon elveszíti szabványmeghatározó jogát. Várhatóan a Louvre Múzeumban helyezik el a már korábban nyugdíjazott méteretalon mellett.
Ezzel a mérés szabványosításának dicsőséges korszaka zárul le. Ma már alig elképzelhető, hogy a felvilágosodás kora előtt mekkora káosz volt a mértékegységek között. Minden megyének, néha minden városnak saját mértékegységei voltak, amelyek között gyakorlatilag önkényes volt az átváltás. Ez nagyon megnehezítette a kereskedelmet, hiszen senki nem lehetett biztos abban, hogy a portékáját egy másik városban hogyan fogják lemérni, és mekkora árat határoznak meg ez alapján.
A francia forradalom idején, 1795-ben Franciaországban törvénybe foglalták, hogy az általános tömegegység – a gramm – az egy centiméter élhosszúságú kockányi, 0 Celsius-fokos víz tömege lesz. Mivel a köznapi életben mérendő tömegek sokkal gyakrabban vannak az ezergrammos tartományban, így hamar felvetődött, hogy a gramm helyett a kilogramm legyen a tömeg alapmértékegysége. Értelemszerűen adódott, hogy ennek meghatározásához az egy deciméter élhosszúságú kockányi térfogatú vizet vegyék, de csakhamar technikai nehézségek merültek föl. A víz ugyanis nem 0, hanem 4 Celsius-fokon a legsűrűbb, a változó sűrűségű víz ugyanakkora térfogatban pedig eltérő tömeget adhat.
