Mégis jó valamire a haszontalannak vélt szervünk?

Nem csinál semmit, viszont ha begyullad, belehalhatunk. Minek van még mindig vakbelünk?

A vakbélgyulladás a leggyakoribb olyan betegség, amely azonnali operációt tesz szükségessé. Évente tízezer embert kell megműteni, és sebészeti úton eltávolítani a féregnyúlványát – valójában nem az egész vakbél, csak ez a vakon végződő függeléke gyullad be –, megakadályozandó, hogy perforálódjon, és az egész szervezetben elharapózó bakteriális fertőzés akár halálos következményekkel járjon. A műtétet minden tizedik emberen elvégzik valamikor élete során. Nem egyszerű felismerni a vakbélgyulladást, mert tünetei összetéveszthetők más betegségekével. Erős, szűnni nem akaró és egyre csak erősödő, köldök alatti, jobb oldali hasfájás jellemző rá. Ilyen esetekben azonnal orvoshoz kell fordulni.

A vakbél féregnyúlványa – tanítják az iskolában – tipikus példája az úgynevezett csökevény vagy vesztigiális szerveknek. Ezek olyan alkatrészei szervezetünknek, amelyek valamiért – nem mindig világos, hogy mi célból – kifejlődtek az evolúció évmilliói során, de mára már elveszítették funkciójukat; vagy, mint a most következő történetből kitűnik, nem ismerjük a megmaradt feladatukat. Több ilyen szerv közismert: a bölcsességfog, a farkcsont, a fülmozgató izmok és a szem belső csücskében lévő, félhold alakú kötőhártyaredő (plica semilunaris), amely a leginkább a hüllőkre jellemző pislogóhártya maradványa.

Sok evolúciótagadó a vesztigiális szervek meglétével próbál érvelni a törzsfejlődés-elmélet igaztalan volta mellett, de ezzel csak azt bizonyítják, hogy az elmélet alapjait is képtelenek felfogni. A csökevényszervek ugyanis épp evolúciós múltunk bizonyítékai, azt mutatják, hogy a múltbéli eltérő természetes környezethez őseink olyan szervekkel alkalmazkodtak, amelyek mára szükségtelenné váltak. Ezek közül sok mostanra nyomtalanul eltűnt, mások pedig nem tűntek el teljesen – vagy azért, mert meglétük nem okoz problémát, vagy azért, mert eredeti feladatuk megszűntével új funkciót nyertek – amelyet vagy ismerünk, vagy nem.

A legtöbb vesztigiális szerv – például a fület egykor mozgató izmok, amelyek csak néhány szerencsés (?) emberben működnek igazán – tényleg nem csökkenti érzékelhetően túlélési esélyeinket, de a féregnyúlvány nem ilyen. Könnyen meg lehet halni, ha begyullad. Nem csoda hát, hogy e csökevényes szerv megléte évtizedek óta fejvakarásra készteti az evolúcióbiológusokat, és igyekeznek megfejteni esetleges feladatát, amely indokolttá teszi fennmaradását.

Az amerikai Középnyugati Egyetem professzora, Heather Smith által vezetett nemzetközi konzorcium megpróbált utánajárni a féregnyúlvány evolúciós múltjának, olvasható a Sciencealert.comon. Ehhez 533 emlősfajt vizsgáltak meg, kíváncsiak voltak arra, hogy vakbelükön van-e féregnyúlvány, illetve hogy mivel táplálkoznak, és milyen környezetben élnek. Ezután ráillesztették az adatokat a genetikai információk alapján felrajzolt evolúciós törzsfára, és megvizsgálták, hogy a féregnyúlvánnyal rendelkező fajok milyen kapcsolatban lehettek egymással a múltban. Magyarul: hogy a nyúlványukat közös őseiktől örökölték, vagy függetlenül alakult ki.

A nyomozás tizenegymillió évvel ezelőttig nyúlt vissza.

Az eredmények szerint a féregnyúlvény számos alkalommal, legalább 29-szer – de elképzelhető, hogy 41-szer is – függetlenül alakult ki az emlősök különböző leszármazási vonalain. Ez egyértelműen arra utal, hogy fontos szerepet töltött be a múltban, hiszen máskülönben valószínűtlen lenne, hogy egymástól izoláltan nagyon hasonló szerveket fejlesszenek ki az egymással nem rokon állatok. De ezt eddig is sejteni lehetett. Csakhogy a törzsfák vizsgálatából az is kiderült, hogy a legtöbb leszármazási vonalon, ha egyszer már kialakult, meg is maradt a féregnyúlvány – a statisztikai elemzés alapján legfeljebb 12 alkalommal tűnhetett el. Ez viszont már arra utal, hogy továbbra is fontos feladatot lát el, hiszen szervek jönnek-mennek a törzsfejlődés során, ha valami szükségtelen, kész energiapocsékolás megnöveszteni.

Természetesen ezután adódik a kérdés, hogy mi lehet a féregnyúlvány feladata. Erre már korábban is voltak elméletek. A Scientific American ír arról, hogy egy öt évvel ezelőtti vizsgálat kimutatta, azoknál, akiknek korábban eltávolították a féregnyúlványát, négyszer gyakrabban, az esetek 48 százalékában újul ki a Clostridium difficile baktérium által okozott súlyos bélgyulladás, mint azoknál, akiknek érintetlen a vakbele. Ez arra utal, hogy a féregnyúlványnak valamilyen módon az immunvédekezésben, esetleg az egészséges bélflóra kialakításában, az úgynevezett „jó baktériumok” megőrzésében lehet szerepe. Ezt valószínűsítik az Középnyugati Egyetem kutatóinak mostani eredményei is, eszerint ugyanis a féregnyúlványos emlősök vakbelében több immunsejtet találni általában, mint azoknál a fajoknál, amelyek jelenleg nem rendelkeznek féregnyúlvánnyal. Méghozzá azokból az immunsejtekből van több, amelyek a jó baktériumok osztódását is serkentik.

Persze ez jelenleg még csak elmélet. A bizonyítás azonban nem ígérkezik könnyűnek. Ugyanis – a viszonylag ritka bélgyulladástól eltekintve – azoknál, akiknek eltávolították a féregnyúlványát, nem jelentkezik különösebb hosszú távú negatív mellékhatás. Tehát pontosan ugyanolyan egészségesek lehetünk féregnyúlvány nélkül, mint vele. Erre az lehet a magyarázat a kutatók szerint, hogy a féregnyúlvány kieső immunsejttermelő szöveteinek szerepét az eltávolítás után átveszik a vakbél és más szervek hasonló feladatú szövetei.