Vigyázat! Nagyon csúnya szavak következnek

A káromkodás tudományos vizsgálatával a beszéd evolúciójáról is sokat tudhatunk meg.

Részben a profán szavak képzésének vizsgálata (és a fent említettekhez hasonló agysérültek) segített abban, hogy a kutatók rájöttek, agyunkban a szavak nem egy helyen jönnek létre. Általánosan (főként filmekből) ismert pszichiátriai kórkép a Tourette-szindróma, amely kényszeres cselekedetekkel, az esetek tizedében akaratlan káromkodással és másokat becsmérlő megnyilvánulásokkal jár. Utóbbi megjelenési formáját igen kifejező módon koproláliának nevezik, amelyet a görög ürülék és beszélni szavak összetételeként alkottak. Erről ma már nagy biztonsággal állítható, hogy a bazális ganglionoknak nevezett és az akaratlan vagy helytelen viselkedések elfojtásáért felelős agyrészek működési hibája okozza.

Amint látszik, a beszéd korántsem csupán a legmagasabb rendű agyműködésért felelős agykéregben jön létre. Ez, ha belegondolunk, nagyon meglepő, hiszen a beszéd és a nagyagy kérgének szürkeállománya azon két legfontosabb jellemzőnk, amelyet a legtöbb ember (legalábbis a laikusok többsége) emberi mivoltunk legegyértelműbb ismérveként azonosít. Erre kiderül, hogy beszédünk gyakori velejárói, a vulgáris kifejezések sokkal mélyebben fekvő, egyben ősibb, evolúciónk korai szakaszában kialakult agyi központokban gyökereznek. Míg a szalonképes beszéd képzéséért főként a bal agyfélteke kérge a felelős, addig a káromkodás a jobb félteke mélyén lévő és az érzelmi reakciókat irányító limbikus rendszer „terméke”.

Nem csoda hát, hogy a káromkodás egyik funkciója az erőteljes érzelmek és a felfokozott idegállapot kommunikálása társainknak. Bár a csúnyának minősített beszédet sokan tartják alpárinak, barbárnak, valójában megjelenése nagy ugrás volt a mai értelemben vett civilizált együttélés irányába. Legközelebbi állatrokonaink is gyakran folyamodnak fizikai erőszakhoz, ha nézeteltérésük támad társaikkal (noha szinte minden állatnál megvannak a harc elkerülését célzó agresszív kommunikációs jelzések). Mi ezzel szemben általában megússzuk a másik szóbeli szidásával és különféle erőszakos és alantasnak tartott szexuális aktusokkal való fenyegetésével. Ez evolúciós értelemben sokkal előnyösebb, hiszen csökkenti a súlyos testi sérülések kockázatát.

Van azonban a káromkodásnak egy másik, ha lehet, még fontosabb feladata is, és ehhez nem is kell a társak jelenléte. Vulgáris szavak kiejtésével ugyanis nagymértékben csökkenthetjük a bennünk felgyülemlett stresszt, tehát a baszdmegolásnak egyértelmű egészségmegóvó szerepe is van. Kísérletekben kimutatták, hogy a káromkodás jelentősen növeli az emberek fájdalomküszöbét. Ha a kísérleti alanyok hangosan szitkozódhattak, nagyobb áramütést is képesek voltak elviselni. De az öröm kifejezése is lehet a káromkodás, ilyenkor az illetlen szavak a szépen már fokozhatatlannak ítélt boldogság továbbfokozását célozzák (lásd: kurva jó).

Egy másik angol nyelvű könyvnek, a Profanitás dicséretének a szerzője, az Indianai Egyetem nyelvésze, Michael Adams szerint gyakran előfordul, hogy az emberben olyan erőteljes érzelmek gyúlnak, amelyek kifejezésére a szalonképes szavak egyszerűen nem alkalmasak. Viszont a káromkodás – részben éppen tabu mivolta miatt – képes megfelelni e kommunikációs kényszernek. Adams számításai szerint egy átlagos ember szókészletének fél százalékát adják a csúnya szavak, magyarul átlagosan minden kétszázadik szavunk nem tűr nyomdafestéket. Gondolhatjuk, hogy azért ilyen gyakran nincs szükségünk arra: verbális agressziót kövessünk el embertársainkkal szemben, és az ujjunkra sem csapunk rá a kalapáccsal ötpercenként. Ez így is van, és ez arra utal, hogy a vulgaritásnak ezek mellett számos egyéb funkciója van.

Vannak ugyanis élethelyzetek, amikor a káromkodás hozzásegít céljaink eléréséhez; így racionális viselkedésnek tekinthető annak ellenére, hogy általában nem tudatosan nyúlunk hozzá. Szeretkezés közben a „mocskos” kifejezések használatával nagyobb aktivitásra sarkallhatjuk partnerünket, gyakran káromkodó főnökként folyamatosan tudatosíthatjuk beosztottjainkban, hogy mi a ranglétra magasabb fokán állunk, így olyan viselkedésformákat is megengedhetünk magunknak, amelyek az ő szintjükön megengedhetetlennek minősülnének. Háborúban katonai parancsnokként az ellenség tagjait lealacsonyító kifejezések használatával meggyőzhetjük alárendeltjeinket arról, hogy az ellenség gyáva, erkölcstelen, visszataszító emberekből (sőt szinte nem is emberekből) áll, így nemcsak morális kötelesség a legyőzésük, de félni sem kell tőlük.

Míg tehát a káromkodás egyértelműen élvezetes és hasznos az „adó” fél részéről, ugyanezt korántsem állíthatjuk a „vevőről”. A legtöbb ember ugyanis a hallott szitkozódást fenyegetésként érzékeli. A Cornell Egyetem idegtudósai káromkodásoknak tették ki kísérleti alanyaikat, miközben agyuk aktivitását PET-tel figyelték. Kiderült, hogy a vulgáris szavak hallatán agyuk amygdala nevű része aktiválódott leginkább, amely a fenyegetésekre adandó reakcióért felel. Az amygdala aktiválása pánikreakciókat és agresszív válaszcsapást válthat ki, míg léziója szokatlan nemtörődömséget és a félelem nem normális hiányát eredményezi. Az amygdala számos egyéb agyterülettel is kapcsolatban áll (például szorosan együttműködik a memóriáért felelős központokkal). Ezzel magyarázható az, hogy azok az emlékképek, amelyeket az alanyok a hallott káromkodáshoz kapcsolnak, szinte beleégnek memóriájukba.

Ugyanakkor vannak a káromkodás negatív pszichiátriai hatásait cáfoló tanulmányok is. Az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy nagyon függ az esetleges károkozás a vulgáris beszéd kontextusától és a kommunikáló felektől. Ha gyermek a vevő, az bizonyítottan hosszan tartó lelki szindrómát okozhat nála. A felnőttek között azonban, ha kizárható a profanitás egyértelműen támadó jellege, egyes esetekben jótékony hatással lehet a csapatszellemre, a társaság felszabadultságára és a nézetek nyílt ütköztetésére.

Szeretjük vagy sem, a vulgaritás emberi lényünk része, mióta csak fajunk elkezdett beszélni. Számos szitokszót ismerünk az ókori görög és római kultúrából, és semmi okunk feltételezni, hogy korábban ne használtak volna efféle kifejezéseket. Ha pedig évezredeken keresztül fennmaradt e gyakorlat (és túlélt olyan évszázadokat, amikor például az istenek megalázó jelzőkkel való illetéséért akár halállal is büntettek), akkor várhatóan mindig is velünk marad majd.