Indiába helyezett fiatal katonatisztként a 22 éves Winston Churchill az 1890-es években Darwin A fajok eredete című munkáját és fizikakönyveket olvasgatott szabadidejében. Nem volt erre különösebb oka, nem kötelezte a természettudományos művelődésre semmi. Vélhetően katonatársai egész életüket leélhették, és sikeresen menetelhettek egyre magasabbra a katonai ranglétrán anélkül is, hogy tudtak volna bármit is az evolúcióról vagy az univerzum működéséről. Néhány évtizeddel később, a húszas-harmincas években, amikor a leendő miniszterelnök megannyi állami funkciója mellett újságíróként is tevékenykedett, gyakran hasznát látta tudományos ismereteinek. Cikkeiben gyakran írt az evolúcióról, és a sejtekről, sőt 1931-ben így írt a Strand magazinban megjelent Ötven év múlva című futurológiai esszéjében: „Ha egyfontnyi [4,5 deci] vízben lévő hidrogénatomokat rá tudnánk bírni, hogy egyesüljenek héliumatomokká, azzal annyi energiát nyerhetnénk, amely elegendő lenne egy ezer lóerős motor egy évig tartó üzemeltetéséhez.” Ez a fúziós energia mögött rejlő elmélet.
Tudományos érdeklődése a világháború idején is megmaradt, de a hadi irányítás érthető módon nem hagyott időt számára, hogy elméleti problémákkal foglalkozzon. Rendszeresen találkozott azonban hadmérnökökkel, akik a radar kifejlesztésén dolgoztak, vagy a transzatlanti hajókaravánokat tizedelő német tengeralattjárók statisztikai alapon történő felderítését javasolták. Amikor egyik főtisztje a hadászati problémákhoz való „túl” tudományos hozzáállása miatt így panaszkodott neki: „Fegyverekkel vagy logarléccel akarunk háborúzni?”, Churchill szemrebbenés nélkül válaszolt: „Én a logarlécet választom.” Ő volt az első brit miniszterelnök, aki tudományos tanácsadót szerződtetett, és az általa adott kormányzati támogatásokból létesített kutatóintézet-hálózatnak hatalmas szerepe volt a háború utáni tudományos fellendülésben.
Szakmai körökben tudták Churchillről, hogy érdeklődik a tudományok iránt, mégis mindenki megdöbbent, amikor a világ legfontosabb tudományos folyóirata, a Nature egy eddig ismeretlen, Egyedül vagyunk a világegyetemben? című Churchill-tanulmányt ismertetett. Amint sejthető, a dolgoztat a földön kívüli élet lehetőségével foglalkozik. Az írás eddig sehol sem jelent meg, de a jegyzetekből úgy tűnik, hogy azt Churchill a világháború előtti pillanatokban, 1939-ben vetette papírra. Méghozzá az egykoron szebb napokat megélt, néhány éve azonban súlyos sajtóetikai kihágások miatt bezárt News of the World hetilap számára. Talán épp a kitört háború akadályozta meg az esszé megjelentetését, nem tudni. Az viszont biztos, derül ki az ismert, népszerűsítő könyveket is író asztrofizikus, Mario Livio Nature-ben megjelent cikkéből, hogy még az ötvenes években is foglalkozott vele, hiszen például kijavította a címben eredetileg szereplő űr szót a korabeli tudományos terminológiába jobban illeszkedő univerzumra. Az írás azonban mindvégig Churchill íróasztalfiókjában maradt, mígnem a nyolcvanas években az amerikai Churchill-múzeumnak adományozták. De ott sem figyelt fel rá mindeddig senki, ott pihent a milliónyi egyéb dokumentum között.
Maga a tanulmány egy magasan művelt, kutatókat is megszégyenítően pontos analitikai gondolkodásra képes laikus műve. Mint Livio írja kommentárjában, „az olyan időkben, amikor a politikusok semmibe veszik a tudományt, megindító felidézni egy vezetőt, aki viszont mélységesen tisztelte és értette azt.” A cikk pontosan összefoglalja azt, amit a kor kutatói és tudományteoretikusai gondoltak a világűrről, és az emberiség szerepéről benne (természetesen mindezt úgy, hogy – űrkutatás még nem lévén – az elméletek csak a földi megfigyeléseken és elméleti gondolatkísérleteken alapulhattak). Churchill onnan kezdi gondolatmenetét (ezzel követi az úgynevezett kopernikuszi alapvetést), hogy olyan hatalmas az univerzum, hogy statisztikai alapon szinte kizárt, hogy csak a Földön alakult volna ki az élet, és azt is nehéz lenne indokolni, hogy mi teszi az embert egyedülállóvá. Ezután definiálja az élőlényeket, mint olyan létezőket, amelyek „szaporodnak és sokasodnak”. Minthogy azonban a vírusok kristályosodott formában is létezhetnek, úgy határoz, hogy a tanulmányban csak a „viszonylag magasan szervezett élőlényekkel” fog foglalkozni, melyek alatt talán a soksejtűeket érti.
Ezután, egészen megkapó módon, pontosan azt a gondolati utat követi, amelynek mentén a jelenkori földön kívüli életet kereső kutatások is haladnak. Rámutat, hogy „minden általunk ismert élő szervezetnek szüksége van a vízre”, ezért csak olyan bolygókon képzelhető el élet (legalábbis az általunk életnek nevezett jelenség), ahol van folyékony víz. Ezekben a napokban, a tanulmány íródása után 78 évvel is pontosan ez az élet utáni kutatás első és legfontosabb eszköze. A Marson, a Szaturnusz és a Jupiter holdjain, mindenütt keressük a vizet. A következő lépése (mai kifejezéssel) az élhető zóna kijelölése. Éppen a folyékony víz szükségessége miatt csak azokon a bolygókon van esély az élet kialakulására, amelyeken a hőmérséklet a víz fagyás- és forráspontja közé esik. E bolygók pedig csak meghatározott távolságban lehetnek naprendszerük központi csillagjától. Itt Churchill kitér arra is, hogy a Föld átlaghőmérsékletét hogyan tartja stabilan a Nap, illetve arra is, hogy mekkora gravitáció kell ahhoz, hogy a bolygó légkörét alkotó gázmolekulák tartósan az égitest környezetében maradjanak. Érvelése szerint, ha melegebb van a bolygón, és ezáltal a gázmolekulák gyorsabban mozognak, akkor nagyobb tömegvonzásra (és így nagyobb tömegre) van ahhoz szükség, hogy a bolygó hosszú távon megtarthassa atmoszféráját.
Mindezen feltételeket figyelembe véve Churchill arra a következtetésre jutott, hogy a Naprendszerben csak a Vénusz és a Mars lehet az a két bolygó (a Földön kívül), amelyeken lehet élet. A holdakat kis gravitációjuk miatt kizárta. Ma már mást gondolunk erről, és például a Jupiter Európa nevű holdján sok űrkutató szerint jó eséllyel kialakulhatott az élet.
De nem állt meg itt, és számba vette a Naprendszeren kívüli bolygókon (az exobolygók) kialakuló élet feltételeit is. Azt jól látta, hogy a Nap csak egyike a galaxist alkotó milliárdnyi csillagnak, viszont a bolygókeletkezésről egy azóta meghaladott elméletet vallott. James Jeans asztrofizikus jó húsz évvel korábban felállított modellje szerint a bolygók azokból a gázokból keletkeznek, amit egy csillagból egy mellette elhaladó másik csillag „szakít ki”. Minthogy ez a jelenség nagyon ritka, Churchill szerint „a napunk valóban különleges, talán egyedülálló.” De nem állt meg itt, hanem jó kutatóhoz méltó módon kétségét is megfogalmazta: „De ez a spekuláció azon alapszik, hogy a bolygók valóban ily módon jönnek létre. Lehet, hogy nem így. Tudjuk, hogy sok millió kettős csillag van. Ha azok létrejöhettek, bolygók miért ne jöhettek volna létre? [...] Nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy a Nap az egyetlen csillag, amely körül bolygók családja kering.”
Így végül amellett érvel, hogy rengeteg exobolygó lehet, amelyek mérete és csillagjuktól mért távolsága alkalmassá teszi őket az élet kialakulására. Ne feledjük, mindezt több mint hatvan évvel az első exobolygó felfedezése előtt írta, és még Frank Drake híres egyenletéig is több mint két évtizedet kellett volna várnia, amelyben valószínűségi alapon próbálta meghatározni a galaxis értelmes civilizációinak számát. A távoli naprendszerek és közöttünk lévő hatalmas távolság miatt pedig (talán helyesen) arra a kissé lehangoló következtetésre jut, hogy talán sosem tudjuk meg, hogy e távoli bolygókon van-e ténylegesen élet. Egyébként a legfejlettebb űrteleszkópjaink vizsgálatai alapján ma úgy gondoljuk, hogy legalább egymilliárd olyan exobolygó lehet a Tejútrendszerben, amely megfelel az élet feltételeinek.
Az esszé befejezése egyszerre sugároz optimizmust a jövőre nézve, és keserűséget a jelent illetően. Bár mindezt 78 éve vetette papírra, nem nehéz párhuzamot találni benne napjainkkal: „Minthogy sok százezer nebula (az akkori szóhasználatban minden távoli űrbéli objektum – M. Cs.) létezik, és mindegyikben több milliárdnyi csillag, hatalmas az esély arra, hogy rengeteg olyan bolygó kering körülöttük, amelyek tulajdonságai nem teszik lehetetlenné az életet. [...] Én magam nem vagyok oly mértékben elragadtatva a saját civilizációnk által elért sikerektől, hogy képes lennék elhinni, hogy a Föld az egyetlen pontja a hatalmas univerzumnak, ahol léteznek élő, gondolkodó lények. Ahogy azt sem hiszem, hogy mi lennénk a mentális és fizikai fejlődés legmagasabb fokán álló lények, amely valaha is megjelent a tér és az idő végtelen iránytűjén.”
