Általában azzal próbálják hitelteleníteni az evolúció elméletét a kreacionisták, hogy úgy állítják be, mintha kizárólag a régmúltban lejátszódott tündérmesék gyűjteménye lenne, amit még senki sem látott „élőben”, még kevésbé tudták működés közben megvizsgálni. Hogy mennyire hamis ez az állítás, arra talán a leglátványosabb példát egy teljesen új, nagy testű ragadozó faj amerikai megjelenése, és villámgyors szétrajzása szolgáltatja. A története nagyjából száz éve kezdődhetett, amikor Ontario államból szinte kiirtották a farkasokat, írja a The Economist. A faj hanyatlását egyrészt az eredeti élőhelyükként szolgáló erdőségek kivágása, másrészt a farkasok – mint a jószágra és az emberre veszélyesnek tartott gyilkosok – szándékos mészárlása okozta.
A ritkulásuk következtében a farkasok egyre nehezebben találtak magukhoz illő párt, így kissé lejjebb szállították elvárásaikat. Minthogy az erdőket kivágták, és ember művelte földeket telepítettek a helyükre, a farkasok egyre gyakrabban találkoztak kutyákkal és a nyílt területeket kedvelő prérifarkasokkal (amelyek egyébként a valóságban sokkal gyorsabban futnak, mint a gyalogkakukk). Így hát a három faj hibridizálódni kezdett. Bár a klasszikus fajfogalom kizárja, hogy más fajú állatok egymással szaporodni képes utódot hozzanak létre, ez ma már meghaladott dogmának számít. Kétségtelen, hogy a hibridek gyakran kevésbé rátermettebbek fajtiszta szüleiknél, ritkán azonban az is előfordul, hogy elődeik legjobb tulajdonságait egyesítik magukban. Ez történt itt is.
A keverék állat, amelyet tavaly már különálló fajként javasoltak regisztrálni, a keleti prérifarkas nevet kapta. Bár vannak, akik a hibrideknél szokásos szójátékos nevet kreáltak számára, és a kojot, illetve a farkas angol megfelelőinek vegyítéséből coywolfnak, „kojfarkasnak” hívják. Bárhogy is nevezzük, egyedszáma mára meghaladja az egymilliót (miközben fajtiszta farkasból mindössze 5500 él az USA Kanadától délre eső területein), derül ki Roland Keys, az Észak-karolinai Állami Egyetem kutatójának vizsgálataiból. Tehát a hibrid faj rátermettsége, alkalmazkodóképessége a megváltozott környezethez messze felülmúlja elődeit.
Más kutatók 437 keleti prérifarkas genomját elemezték, és úgy találták, hogy bár génjeinek több mint fele a prérifarkasőstől származik, tíz százalékukat a kutyától, negyedüket pedig a farkastól örökölte.
A farkas- és kutyagének nagy előnyt jelentenek a keleti prérifarkasnak a fajtiszta prérifarkasokkal szemben. Minthogy ősei között nagy testű kutyák (dobermann és német juhász) voltak, és a farkas is nagyobb, mint a prérifarkas, így a hibrid 25 kilogrammos átlagos testsúlyával kétszer olyan nehéz, mint a klasszikus prérifarkas. Ezzel együtt állkapcsa is nagyobb, izmai erősebbek, lába gyorsabb. Mindez nem csupán azt jelenti, hogy szemtől szembeni konfrontációk alkalmával az keleti prérifarkas lesz a nyerő, de a prédáért folytatott versenyben is szinte behozhatatlan előnyt élvez. A magányos állat is képes leteríteni egy kisebb szarvast, de többen már akár a hatalmas jávorszarvast is leölik.
Miközben a sima prérifarkasok a nyílt területeken szeretnek vadászni (ahogy a nevük is mutatja), addig a farkasok inkább az erdőket kedvelik. A keleti prérifarkas ebben a tekintetben is a két vad ősének keveréke: a prérin és az erdőben is otthonosan mozog. Még az üvöltése is a farkasszerű mélyebb és a kojotra jellemző magasabb vonításból áll össze. Mára a keleti prérifarkas az USA teljes északkeleti részén honos. Olyan területeken is, ahová soha korábban nem merészkedtek a prérifarkasok, a farkasokat pedig már rég, mind egy szálig kiirtották. Ahogy sok más, a természetes élőhelyének megszűnése miatt üldözött állat, ők is beköltöztek a városokba. Bostonban, Washingtonban is élnek, illetve az Economistnak nyilatkozó (gyanúsan magyar nevű) Chris Nagy zoológus szerint már New Yorkban is van belőlük vagy húsz példány.
Sok kutató arra gyanakszik, hogy a keleti prérifarkas kutya felmenőitől örökölte a városi boldogulás képességét, ugyanis a prérifarkas és a farkas kifejezetten utálják az ember közelségét. Emellett a kutyagének miatt a hibrid étrendje is változatosabbá válhatott, ami különösen hasznos, amikor az állatnak alapvetően a szemétből kell fenntartania magát. A városi keleti prérifarkasok gyakorlatilag mindent megesznek, amit találnak: a töktől és görögdinnyétől kezdve az összes ételmaradékon keresztül a rágcsálókig, sőt a háziállatokig. Nem válogatósak, zsákmányolásuk után nem marad semmi, tehát szőröstül-bőröstül megesznek mindent. Ürülékükből azonban kiderül, hogy a macskákat is szeretik.
Viselkedési alkalmazkodásuk a biológusokat is lenyűgözi. Megfigyelték, hogy a vonatsíneket követve jutnak a városokba, ahol – eredeti életmódjukat a feje tetejére állítva – éjszakai állatokká változnak. Amikor átkelnek az úttesten, a járdáról való lelépés előtt mindkét irányban körülnéznek. A városi viszonylagos élelembőségnek köszönhetően az ott élő keleti prérifarkasok territóriuma alig fele annak, mint amekkora vadászterületet a vadonban birtokolnak.
