A csomók kikötődésének vizsgálatához az egyetem egyik doktoranduszát (és a tanulmány egyik társszerzőjét) futtatták futópadon – így vélhetően megspórolták azt a néhány dollárt is, amennyit a kísérletekben alanyként részt vevő egyetemistáknak a nyugati országokban szokás fizetni. A futócipőit olyan kamerával rögzítették, amely rengeteg képkockát rögzít másodpercenként, így rendkívüli módon le lehet lassítani a felvételt. Ezekből kiderült, hogy a cipőfűzőkre két erő együttesen hat, így pedig elképesztő, hét g-s gyorsulást kell elviselniük. (Egy g a nehézségi gyorsulás értéke a tengerszinten, nagyjából 9,8 m/s2.) Hogy képet alkothassunk arról, hogy ez milyen nagy erő, érdemes tudnunk, hogy az űrhajósokra egy átlagos rakétakilövés alkalmával ennek a gyorsulásnak csak a fele hat.
A csomóra egyrészt lefelé irányuló erő hat, amikor a futó leteszi a lábát a talajra, de közben előrefelé irányuló erő is, ahogy a lábak haladnak futás közben előre. A kutatók arra jöttek rá, hogy a két erő külön-külön még nem lenne elég ahhoz, hogy a cipőfűző szabadon lógó végeit húzva-eresztve kikössék a csomót, de a kettejük együttes hatása már igen. A kikötődés nem azonnal kezdődik. A felvételeken jól látszott, hogy (ha rendesen meg van kötve a cipőfűző), sok futólépést megtehetünk anélkül, hogy elkezdene kibomlani a fűző. De ha egyszer elkezd kikötődni, akkor átlagosan két lépés elegendő ahhoz, hogy teljesen kikötődjön. Természetesen a csomók kikötődése függ a csomó és a cipőfűző típusától, de az alapvető folyamatok univerzálisnak tűnnek.
