Vannak macska- és kutyapárti emberek, de azt kevesen vitatják, hogy ennek a két társállatnak a viselkedése, legfőképpen emberhez fűződő viszonya távolabb nem is állhatna egymástól. A kutyák (látszólag) sokkal inkább kötődnek az emberhez, a macskák elkóborolnak, ha tehetik, és legföljebb az etetés kedvéért térnek időnként haza. Késhegyre menő vitákat folytatnak a laikusok a különbségek magyarázatáról, pedig ha a tudományos eredményeket nézzük, semmi meglepő nincs bennük. A kutya farkasőse társas állat volt, és sokkal régebben kezdődött a háziasítása. A macska őse magányosan élő ragadozó volt, és később kezdtük domesztikálni. Magyarán vadabb volt, és vadabb is maradt.
Tudományos szempontból mindig érdekes a háziasítás története, hiszen ez alapján sokat tudhatunk meg arról, hogy a jelentősen megváltozott környezet hogyan hat az állat viselkedésére, testfelépítésére. Ám a macskák háziasítása még manapság is sok rejtélyt hordoz. Az utóbbi években több, egymásnak ellentmondó felfedezést publikáltak arról, hol és mikor domesztikálta az ember a vadmacskát. (Ez az állat nem azonos a nálunk is élő mai vadmacskával, mindössze egy vadon élő macskafajról van szó.) Most a Nature Ecology & Evolution szaklapban publikálták a régészeti feltárások alkalmával talált macskamaradványok eddigi legátfogóbb DNS-elemzését, amely sok új információval szolgált.
A Live Science szerint a régészek sokáig úgy hitték, hogy a macskát Egyiptomban háziasították nagyjából négyezer évvel ezelőtt. Ez kézenfekvőnek látszott, hiszen macskák gyakran feltűnnek ókori egyiptomi falfestményeken, szobrokon, sőt sokukat mumifikálták is. De aztán 2004-ben előkerült Ciprusról egy 9500 éves sír, amelyben a halott mellé egy macskát is temettek (amely minden bizonnyal házi macska lehetett), sőt 2013-ban 5300 éves házimacska-maradványokat találtak Kínában. Ezekből nyilvánvalóvá vált, hogy nem Egyiptomban fogadta be az ember maga mellé a macskát először. Ugyanakkor nem derült ki, hogy a leletek összefüggenek-e (tehát a korábban máshol domesztikált macska utódai jutottak el a világ másik végére is), vagy egymástól függetlenül háziasított vadmacskák leszármazási vonalait jelentik.
Claudio Ottoni, a belga Leuveni Katolikus Egyetem paleogenetikusa és munkatársai most számos ősi macskamaradványból vontak ki sikeresen DNS-t, hogy a géneket összehasonlítva meghatározzák családfájukat és azt, hogy a házi macska mikor alakulhatott ki a vadmacskából. Mivel pusztán ránézésre a csontjaik alapján gyakorlatilag lehetetlenség elkülöníteni a házi macskát és a vadmacska öt ismert alfaját, mindenképpen szükség volt a genetikai elemzésre. Összesen kétszáz, Afrikában, Európában és a Közel-Keleten talált macskalelet csontjaiból, fogaiból, szőréből vettek DNS-mintát. A saját maguk által fejlesztett módszerek segítségével az igen roncsolódott genetikai anyagból is sikerült annyi információt nyerni, amennyi elég volt az alfaji szintű meghatározáshoz. Macskamúmiákból nem vehettek mintákat a vizsgálathoz, mert az túl nagy roncsolással járt volna.
Úgy látszik az eredmények alapján, hogy esetleg két, egymástól kezdetben független leszármazási vonalon fejlődhettek a mai házi macskák ősei. Az egyik leszármazási vonal nagyjából tízezer évvel ezelőtt a mai Törökországhoz tartozó Anatóliában tűnt föl (ez a vadmacska Felis silvestris lybica nevű alfaja). Ezután Krisztus előtt 4400-ra jutott el a mai Bulgária, illetve Kr. e. 3200-ra Románia területére. Ez egy szárazföldi, repülni képtelen állathoz képest meglehetősen gyors terjedésnek számít, így az archeológusok úgy vélik, főként nem saját lábán, hanem hajókon, az ember segítségével utaztak a macskák.
A másik leszármazási vonal a már jól ismert egyiptomi, ahol a vadmacska afrikai alfaját domesztikálták. Innen a háziasított cicák a Kr. e. I. évezred folyamán terjedtek el a mediterrán térségben ugyancsak a hajósok közvetítésével. Hogy miért tűrték meg a matrózok a macskát a hajók fedélzetén, viszonylag egyértelmű: rágcsálóirtónak. Az egerek és a patkányok nemcsak a rakományt dézsmálták folyamatosan a hajókon, de a járványok terjesztésében is közreműködtek. A macska eredményesen tizedelte őket, ezzel nagy szolgálatot téve háziurainak.
Amint a hajókon érkező macskák partot értek, párzani kezdtek a helyi macskákkal – háziasítottakkal és vadakkal egyaránt –, így megjelentek a hibrid (több alfaj keveredéséből született) cicák. Hogy a tengeri kereskedelem milyen hatékonyan volt képes terjeszteni a macskák vérvonalait, arra bizonyítékként szolgál az az egyiptomi macskalelet, amelyet a Balti-tenger partján alapított Ralswiek viking kereskedelmi állomás közelében találtak. Ám azt még mindig nem tudjuk – vallják be a mostani kutatás vezetői –, hogy a modern házi macskák melyik vérvonalból, az egyiptomiból vagy az anatóliaiból (esetleg a kettő hibridizációjából) származnak-e.
Arra is rávilágítottak a genetikai vizsgálatok, hogy a XIII. századig a háziasított macskák is csíkosak voltak kivétel nélkül, csakúgy, mint vad rokonaik. Ekkor a középkori Közel-Keleten jelent meg először a foltos színvariáció, amely az ember melletti életmód és az irányított szelekció következménye lehet. Hasonló történt a Dmitrij Beljaev által megszelídített rókák esetében. A sok évig zajló híres szovjet háziasítási kísérlet során rókákat szelektáltak szelídségük alapján, s – noha ez nem volt a szelekció célja – a rókák egyre szelídebb nemzedékei egyre foltosabbak lettek.
Hogy a macska háziasítását követő évezredek során nem változott jelentősen az állatok bundamintázata, az arra utal, hogy addig az ember nem sok hatást gyakorolt a macska evolúciójára. A lakott területeken élő állatok vadásztak, párzottak csakúgy, mint az embertől függetlenül élő társaik. A modern, tudatosan tenyésztett macskafajták legtöbbje pedig csak a XIX. században jelent meg. Ez az állat már a kezdetektől hasznos volt, vagyis nem volt min változtatni.
