A rágcsálóirtók az ember hasznos útitársai lettek

Egy új kutatás szerint két egymástól független leszármazási vonalon fejlődhettek a mai házi macskák ősei.

Claudio Ottoni, a belga Leuveni Katolikus Egyetem paleogenetikusa és munkatársai most számos ősi macskamaradványból vontak ki sikeresen DNS-t, hogy a géneket összehasonlítva meghatározzák családfájukat és azt, hogy a házi macska mikor alakulhatott ki a vadmacskából. Mivel pusztán ránézésre a csontjaik alapján gyakorlatilag lehetetlenség elkülöníteni a házi macskát és a vadmacska öt ismert alfaját, mindenképpen szükség volt a genetikai elemzésre. Összesen kétszáz, Afrikában, Európában és a Közel-Keleten talált macskalelet csontjaiból, fogaiból, szőréből vettek DNS-mintát. A saját maguk által fejlesztett módszerek segítségével az igen roncsolódott genetikai anyagból is sikerült annyi információt nyerni, amennyi elég volt az alfaji szintű meghatározáshoz. Macskamúmiákból nem vehettek mintákat a vizsgálathoz, mert az túl nagy roncsolással járt volna.

Úgy látszik az eredmények alapján, hogy esetleg két, egymástól kezdetben független leszármazási vonalon fejlődhettek a mai házi macskák ősei. Az egyik leszármazási vonal nagyjából tízezer évvel ezelőtt a mai Törökországhoz tartozó Anatóliában tűnt föl (ez a vadmacska Felis silvestris lybica nevű alfaja). Ezután Krisztus előtt 4400-ra jutott el a mai Bulgária, illetve Kr. e. 3200-ra Románia területére. Ez egy szárazföldi, repülni képtelen állathoz képest meglehetősen gyors terjedésnek számít, így az archeológusok úgy vélik, főként nem saját lábán, hanem hajókon, az ember segítségével utaztak a macskák.

A másik leszármazási vonal a már jól ismert egyiptomi, ahol a vadmacska afrikai alfaját domesztikálták. Innen a háziasított cicák a Kr. e. I. évezred folyamán terjedtek el a mediterrán térségben ugyancsak a hajósok közvetítésével. Hogy miért tűrték meg a matrózok a macskát a hajók fedélzetén, viszonylag egyértelmű: rágcsálóirtónak. Az egerek és a patkányok nemcsak a rakományt dézsmálták folyamatosan a hajókon, de a járványok terjesztésében is közreműködtek. A macska eredményesen tizedelte őket, ezzel nagy szolgálatot téve háziurainak.

Amint a hajókon érkező macskák partot értek, párzani kezdtek a helyi macskákkal – háziasítottakkal és vadakkal egyaránt –, így megjelentek a hibrid (több alfaj keveredéséből született) cicák. Hogy a tengeri kereskedelem milyen hatékonyan volt képes terjeszteni a macskák vérvonalait, arra bizonyítékként szolgál az az egyiptomi macskalelet, amelyet a Balti-tenger partján alapított Ralswiek viking kereskedelmi állomás közelében találtak. Ám azt még mindig nem tudjuk – vallják be a mostani kutatás vezetői –, hogy a modern házi macskák melyik vérvonalból, az egyiptomiból vagy az anatóliaiból (esetleg a kettő hibridizációjából) származnak-e.

Arra is rávilágítottak a genetikai vizsgálatok, hogy a XIII. századig a háziasított macskák is csíkosak voltak kivétel nélkül, csakúgy, mint vad rokonaik. Ekkor a középkori Közel-Keleten jelent meg először a foltos színvariáció, amely az ember melletti életmód és az irányított szelekció következménye lehet. Hasonló történt a Dmitrij Beljaev által megszelídített rókák esetében. A sok évig zajló híres szovjet háziasítási kísérlet során rókákat szelektáltak szelídségük alapján, s – noha ez nem volt a szelekció célja – a rókák egyre szelídebb nemzedékei egyre foltosabbak lettek.

Hogy a macska háziasítását követő évezredek során nem változott jelentősen az állatok bundamintázata, az arra utal, hogy addig az ember nem sok hatást gyakorolt a macska evolúciójára. A lakott területeken élő állatok vadásztak, párzottak csakúgy, mint az embertől függetlenül élő társaik. A modern, tudatosan tenyésztett macskafajták legtöbbje pedig csak a XIX. században jelent meg. Ez az állat már a kezdetektől hasznos volt, vagyis nem volt min változtatni.