Július 29-én, 24 napos utazás után az MSV Nordica nevű finn jégtörő hajó megérkezett Grönland fővárosába, Nuukba. A hajó az észak-amerikai kontinens másik oldaláról, a kanadai Vancouverből indult július 5-én, és nyugat–keleti irányban kelt át a Csendes- és az Atlanti-óceán közötti, a Jeges-tengeren át vezető Északnyugati átjárón. Ezzel rekordot állított föl, hiszen soha egyetlen hajó sem haladt át ilyen korán ezen az útvonalon.
A hajó legénysége mégsem büszke, de még csak boldognak sem mondható. Bár a 9942 kilométeres utazás során – a The Denver Post riportja szerint – „csak sarki madarak, fókák, és időnként egy-egy bálna volt az útitársuk”, nem elsősorban az ő bátorságuknak, helytállásuknak köszönhető a csúcsdöntés. Sokkal inkább okolható ezért a globális felmelegedés, amely miatt évről évre egyre korábban olvad föl a Jeges-tengert korábban szinte egész évben hajózhatatlanná tévő jégpáncél.
Így az új, július 29-i rekord (az előzőt 2008-ban állította föl a kanadai Louis L. St-Laurent nevű hajója, amely az ellenkező irányban haladt, és július 30-án érkezett meg Alaszkába) inkább baljóslatú, mint örömre okot adó. Számos hajóval találkozott az MSV Nordica legénysége a Csendes-óceánon, akadt közöttük amerikai parti őrségi jármű, de alaszkai halászok és német üdülőhajó is (mindezek a jég olvadásával sokkal északabbra merészkedhetnek, mint azt akár csak egy-két évtizede is gondolhatták volna), de az út nagy részét teljesen egyedül tette meg. Ez az élmény már nem sokáig adatik meg a jövő tengerészei számára. Ha a felmelegedés a jelenlegi ütemben halad tovább, 2050-re nyaranta teljesen jégmentessé válhat az Északnyugati átjáró, és ezzel megsokszorozódhat a tengeri forgalom is.
Persze a kiolvadó tengeri út – miközben az egész bolygóra veszélyt jelentő klímaváltozás cáfolhatatlan bizonyítékát szolgáltatja évről évre – nem kerüli el a folyton új, költségmegtakarítást lehetővé tévő útvonalakat kereső hajózási cégek, utazási irodák, sem a bányatársaságok, olajfúró vállalatok figyelmét. Tragikomikus módon, a jeges-tengeri olaj- és egyéb ásványkincslelőhelyek föltárulásával az emberi tevékenység következtében szabaddá váló átjáró éppen azoknak az iparágaknak a felpörgéséhez járulhat hozzá, amelyek az éghajlat aggasztó megváltozásáért felelősek. A helyi inuitok (eszkimók) már ma is azzal küzdenek, hogy évszázadok óta használt, jég hátán vezető közlekedési útvonalaik semmivé enyésznek, helyüket a tenger veszi át. Így, hasonlóan a jegesmedvékhez, a felmelegedés őket is elzárja táplálékforrásaiktól, kereskedelmi partnereiktől.
Az Északnyugati átjáró sokáig hasztalan és tragédiákba torkolló keresése a tengeri fölfedezések korának záróepizódja volt. A jégbe fagyott észak-kanadai szigetvilág leghíresebb áldozatait, az angol John Franklin legénységének hajóit 1845. július 26-án (alig néhány nappal korábban, mint ahogy idén az MSV Nordica célhoz ért) látták utoljára a Baffin-sziget partjainál. Az a három hajó, melyek egyike a baljóslatú Terror nevet viselte, soha nem ért célba. Bár néhány éven belül több expedíciót is indítottak az elveszettek fölkutatására, a hajók maradványaira csak az utóbbi években bukkantak rá.
Emberi maradványokat is találtak, amikből arra következtettek, hogy a jégbe fagyott expedíció legénysége viszonylag hosszú ideig próbált életben maradni a nyomorúságos körülmények között, még a kannibalizmus is előfordulhatott, illetve többek gyalog próbáltak eljutni a sok száz kilométerre lévő legközelebbi lakott településig, de végül mindannyiukkal végzett a hideg, az éhezés és a betegségek.
Végül csak hat évtizeddel később kelt át az Északnyugati átjárón első emberként a norvég Roald Amundsen és legénysége kicsiny, Gjöa nevű hajójukon. Amundsen merőben új taktikát eszelt ki, mint korábbi, sikertelen pályatársai. A nagy, lomha, hatalmas legénység által üzemeltetett hajók helyett egy mindössze 21 méteres, kis merülésű hajót választott, legénysége pedig csak hat főből állt. Mindezt azért, hogy jobban tudjon alkalmazkodni a kiszámíthatatlan körülményekhez. Ez döntő jelentőségűnek bizonyult, minthogy helyenként a víz mindössze 90 centiméter mély volt.
Amundsen 1903-ban indult az Atlanti-óceán felől, de csak 1906-ban érkezett meg Alaszkába. Az első két telet a Vilmos király-szigeten töltötték, ahol Amundsen elsajátíthatta az inuitok sarki körülményekhez alkalmazkodott túlélési technikáit (például a szánhúzó kutyák használatát). Ez nemcsak az utazás második szakaszán, de később, a Déli-sark meghódításakor is esszenciális jelentőségűnek bizonyult. 1905-ben indultak tovább, de az év végén megint meg kellett állniuk – immár Alaszka partjainál. A kapitány nem vesztegette tétlenségre a várakozással telt hónapokat. Nyolcszáz kilométert utazott a szárazföldön, hogy elérje a legközelebbi – az alaszkai Eagle Cityben üzemelő – távírót, ahonnan hazaüzent, hogy sikerrel jártak. Ezután visszatért a hajójára, és 1906-ban értek célba Nome városába. Amundsen csak itt tudta meg, hogy időközben Norvégia függetlenné vált Svédországtól.
Abban a korban még teljesen más értéke volt az Északnyugati átjáró átszelésének, noha ma is nagy kihívást jelent a hagyományos (nem jégtörő) hajók számára. Mind ez idáig, 112 év alatt 411 hajónak sikerült a mutatvány (bár a jég elolvadásával ez a szám vélhetően exponenciálisan növekedni fog a következő években). Közöttük van a magyar Balaton család, akik tavaly Maia nevű vitorlásukkal érték el az Atlanti-óceántól indulva a Csendest. Teljesítményüket (azon felül, hogy harcedzett matrózok helyett kisgyerekeiket vitték magukkal az útra) az is növeli, hogy addig rajtuk kívül mindössze 130 hétköznapi, tehát nem jégtörő hajónak sikerült elérnie az átjáró túlsó kijáratáig. (Kalandjaikról a Magyar Nemzet Magazin 2017. január 21-i számában olvashattak.)
