Baljóslatú rekordot értek el a Jeges-tengeren

Soha ilyen korán nem olvadt ki az Északnyugati átjáró, mint idén, így könnyebb dolguk van Amundsen követőinek.

Az Északnyugati átjáró sokáig hasztalan és tragédiákba torkolló keresése a tengeri fölfedezések korának záróepizódja volt. A jégbe fagyott észak-kanadai szigetvilág leghíresebb áldozatait, az angol John Franklin legénységének hajóit 1845. július 26-án (alig néhány nappal korábban, mint ahogy idén az MSV Nordica célhoz ért) látták utoljára a Baffin-sziget partjainál. Az a három hajó, melyek egyike a baljóslatú Terror nevet viselte, soha nem ért célba. Bár néhány éven belül több expedíciót is indítottak az elveszettek fölkutatására, a hajók maradványaira csak az utóbbi években bukkantak rá. 

Emberi maradványokat is találtak, amikből arra következtettek, hogy a jégbe fagyott expedíció legénysége viszonylag hosszú ideig próbált életben maradni a nyomorúságos körülmények között, még a kannibalizmus is előfordulhatott, illetve többek gyalog próbáltak eljutni a sok száz kilométerre lévő legközelebbi lakott településig, de végül mindannyiukkal végzett a hideg, az éhezés és a betegségek.

Végül csak hat évtizeddel később kelt át az Északnyugati átjárón első emberként a norvég Roald Amundsen és legénysége kicsiny, Gjöa nevű hajójukon. Amundsen merőben új taktikát eszelt ki, mint korábbi, sikertelen pályatársai. A nagy, lomha, hatalmas legénység által üzemeltetett hajók helyett egy mindössze 21 méteres, kis merülésű hajót választott, legénysége pedig csak hat főből állt. Mindezt azért, hogy jobban tudjon alkalmazkodni a kiszámíthatatlan körülményekhez. Ez döntő jelentőségűnek bizonyult, minthogy helyenként a víz mindössze 90 centiméter mély volt.

Amundsen 1903-ban indult az Atlanti-óceán felől, de csak 1906-ban érkezett meg Alaszkába. Az első két telet a Vilmos király-szigeten töltötték, ahol Amundsen elsajátíthatta az inuitok sarki körülményekhez alkalmazkodott túlélési technikáit (például a szánhúzó kutyák használatát). Ez nemcsak az utazás második szakaszán, de később, a Déli-sark meghódításakor is esszenciális jelentőségűnek bizonyult. 1905-ben indultak tovább, de az év végén megint meg kellett állniuk – immár Alaszka partjainál. A kapitány nem vesztegette tétlenségre a várakozással telt hónapokat. Nyolcszáz kilométert utazott a szárazföldön, hogy elérje a legközelebbi – az alaszkai Eagle Cityben üzemelő – távírót, ahonnan hazaüzent, hogy sikerrel jártak. Ezután visszatért a hajójára, és 1906-ban értek célba Nome városába. Amundsen csak itt tudta meg, hogy időközben Norvégia függetlenné vált Svédországtól.

Abban a korban még teljesen más értéke volt az Északnyugati átjáró átszelésének, noha ma is nagy kihívást jelent a hagyományos (nem jégtörő) hajók számára. Mind ez idáig, 112 év alatt 411 hajónak sikerült a mutatvány (bár a jég elolvadásával ez a szám vélhetően exponenciálisan növekedni fog a következő években). Közöttük van a magyar Balaton család, akik tavaly Maia nevű vitorlásukkal érték el az Atlanti-óceántól indulva a Csendest. Teljesítményüket (azon felül, hogy harcedzett matrózok helyett kisgyerekeiket vitték magukkal az útra) az is növeli, hogy addig rajtuk kívül mindössze 130 hétköznapi, tehát nem jégtörő hajónak sikerült elérnie az átjáró túlsó kijáratáig. (Kalandjaikról a Magyar Nemzet Magazin 2017. január 21-i számában olvashattak.)