A kutató és munkatársai a német Max Planck Ornitológiai Kutatóintézet laboratóriumában közönséges denevéreket reptettek a vaksötét szobában felépített alagútban. Arra voltak kíváncsiak, hogy az alagút egyik fordulójába helyezett sima felszínű lemezt „látják-e” a visszhangok segítségével (és így még idejében elfordulnak), vagy simán nekiütköznek. A lemezeket a próbák egy részében az alagút függőleges falára, máskor a vízszintes aljára helyezték el, első esetben az ablakokat, másodszor a vízfelületet modellezve. Hipotézisük szerint a függőleges és sima felületek úgynevezett „érzékelési csapdaként” hatnak a denevérekre, magyarul a róluk jövő visszhangok becsapják őket, és nem veszik észre az akadályokat.
A kísérletben 21 denevért vizsgáltak, amelyet éjszaka röptettek az alagútban. Nagy sebességű éjjel látó kamerákkal és ultrahangmikrofonokkal rögzítették a történteket, és számolták, hogy hányszor mennek neki a falnak, hányszor próbálnak inni, elemezték a repülési útvonalakat, és hogy mindeközben milyen ekholokációs hangokat adnak ki.
Lassított felvétel a sötét laborban röpködő és időnként a függőleges lemezbe csapódó (illetve a vízszintesből inni próbáló) denevérekről. Videó: Zsebők Sándor
– A kísérletben azt tapasztaltuk, hogy a denevérek hajlamosak nekirepülni a függőleges felületnek (a 21 állat közül 19 legalább egyszer nekiütközött). Voltak olyanok, amelyek mindenféle lassítás, kitérő manőver nélkül ütköztek. Mások próbálták elkerülni az ütközést, ez időnként sikerült, máskor nem – emlékezik vissza a kutató. – Azok az állatok tudták elkerülni a becsapódást, amelyek több időt töltöttek a lemez előtt, és nagyobb szögben közelítettek hozzá, így volt lehetőségük arra, hogy a merőlegesen visszaverődő ultrahangok alapján észrevegyék az akadályt.
