A denevérek, így történetünk főhőse, a közönséges denevér is úgynevezett ekholokációval tájékozódik: magas frekvenciájú, rövid füttyszerű ultrahangokat bocsát ki, amelyek visszaverődve a tereptárgyakról és a táplálékul szolgáló rovarokról visszajutnak a denevér fülébe. A visszhang késéséből határozzák meg a tárgy távolságát, de a hang egyéb jellemzőiből sok más információt is nyerhetnek környezetükről (például a rovar méretét, szárnycsapásainak frekvenciáját).
Bár gyakran hívják az ekholokációt a denevér látásának, fontos tudnunk, hogy sok különbség van a két érzék között. A legfontosabb, hogy stroboszkópszerűen (ismétlődő füttyök formájában) jut általa a denevér információhoz a környezetről, így az ezek alapján alkotható kép jóval töredékesebb, mint ha két szemmel látná a térbeli képet. A denevér ezért ekholokáció közben erősen támaszkodik veleszületett, a természetes élőhelyén gyakran előforduló tárgyakról őrzött „tudására”. Ez hatalmas segítség, de egyúttal becsaphatóvá is teszi a navigációt. A környezeti tárgyak felületi minősége, például az érdessége jelentősen befolyásolja a visszaérkező jeleket. Például az ivóhelyként használt vízfelületek megtalálásában fontos, hogy a természetben csak a víz alkot sima és vízszintes felületet, amelyről a visszhang csak elenyésző mértékben jut vissza a denevér fülébe. Viszont függőleges, teljesen sima felületek a természetben nincsenek, így nem is kell rájuk számítani repülés közben.
Csakhogy a városok tele vannak ilyenekkel, gondoljunk csak az ablaküvegekre, ismertetőtáblákra.
– Egy korábbi vizsgálatban kollégáink már kiderítették, hogy a vízszintes, sima felületeket víznek tekintik a denevérek (és inni próbálnak belőle), méghozzá függetlenül attól, hogy találkoztak-e már valaha is igazi tóval vagy pocsolyával. Tehát úgy tűnt, hogy ez veleszületett képességük – mondja Zsebők Sándor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem állatrendszertani és ökológiai tanszékének munkatársa, a tanulmány egyik szerzője. – De eközben azt is észrevették, hogy a véletlenül ott hagyott (például a falnak támasztott) függőleges, sima felszínű lapoknak alkalmanként nekirepülnek. Innen jött e vizsgálat ötlete: vajon e jelenség pusztán véletlen-e, vagy a sima, függőleges felületek valóban becsapják a radarjukat, és azt hiszik, hogy arrafelé ki lehet szökni a laborból?
A kutató és munkatársai a német Max Planck Ornitológiai Kutatóintézet laboratóriumában közönséges denevéreket reptettek a vaksötét szobában felépített alagútban. Arra voltak kíváncsiak, hogy az alagút egyik fordulójába helyezett sima felszínű lemezt „látják-e” a visszhangok segítségével (és így még idejében elfordulnak), vagy simán nekiütköznek. A lemezeket a próbák egy részében az alagút függőleges falára, máskor a vízszintes aljára helyezték el, első esetben az ablakokat, másodszor a vízfelületet modellezve. Hipotézisük szerint a függőleges és sima felületek úgynevezett „érzékelési csapdaként” hatnak a denevérekre, magyarul a róluk jövő visszhangok becsapják őket, és nem veszik észre az akadályokat.
A kísérletben 21 denevért vizsgáltak, amelyet éjszaka röptettek az alagútban. Nagy sebességű éjjel látó kamerákkal és ultrahangmikrofonokkal rögzítették a történteket, és számolták, hogy hányszor mennek neki a falnak, hányszor próbálnak inni, elemezték a repülési útvonalakat, és hogy mindeközben milyen ekholokációs hangokat adnak ki.
Lassított felvétel a sötét laborban röpködő és időnként a függőleges lemezbe csapódó (illetve a vízszintesből inni próbáló) denevérekről. Videó: Zsebők Sándor
– A kísérletben azt tapasztaltuk, hogy a denevérek hajlamosak nekirepülni a függőleges felületnek (a 21 állat közül 19 legalább egyszer nekiütközött). Voltak olyanok, amelyek mindenféle lassítás, kitérő manőver nélkül ütköztek. Mások próbálták elkerülni az ütközést, ez időnként sikerült, máskor nem – emlékezik vissza a kutató. – Azok az állatok tudták elkerülni a becsapódást, amelyek több időt töltöttek a lemez előtt, és nagyobb szögben közelítettek hozzá, így volt lehetőségük arra, hogy a merőlegesen visszaverődő ultrahangok alapján észrevegyék az akadályt.
A kísérlet után megvizsgálták a denevéreket, és egyikben sem tettek kárt az ütközések. Ez azonban nem mondható el a valós helyzetekben ütköző denevérekről, hiszen azok gyorsabban repülnek, magasabbról esnek le.
– A kísérleti helyiség viszonylag kicsi volt, csak nyolc méter hosszú és négy méter széles, így a denevérek alig repültek tíz kilométer per órás sebességgel – folytatja Zsebők Sándor. – Természetes környezetükben azonban képesek akár ennek többszörösével is repülni. Ekkora sebességnél már komoly sérüléseket okozhat az ütközés
A kutatók azt is tesztelték, vajon a való világban is hasonlóképpen viselkednek-e, magyarul általánosítható-e a jelenség a tényleges élethelyzetekre? Ennek vizsgálatához a kutatók három denevérkolónia természetes lakhelyére mentek el, amelynek közelében, miután az összes denevér kirepült este vadászni, sima felszínű, rugalmas lemezeket helyeztek el függőlegesen. A próbák másik részében e lemezeket durva felületű anyaggal borították (amelyről jó visszaverődnek az ultrahangok). A laborban tapasztaltakhoz hasonlóan ekkor is csak a sima felületnek ütköztek neki az állatok. A kutatók szerint ez a jelenség akkor okozhat sérüléssel járó baleseteket, ha egy denevérkolónia közelében vagy a repülési útvonalon nagy, sima felületű táblákat helyeznek ki, vagy üvegfalú építményeket állítanak fel.
