Természetesen nem a három díjazott kutató ismerte fel először, hogy az élőlények aktivitása követi a napszakokat. Már a 18. században a francia csillagász, Jean Jacques d\'Ortous de Mairan megfigyelte, hogy a mimóza levelei kinyílnak reggel, és becsukódnak este. Ő volt az első, aki e jelenséget egy kísérletben is megvizsgálta: állandó sötétségbe helyezett mimóza növényeket, és úgy találta, hogy azok a fényhatás nélkül is folytatják nyíló-csukódó ritmusukat. Ő ezek alapján – helyesen – úgy vélte, hogy valamiféle belső óra működhet bennük. A kor tudományos és technológiai fejlettsége nem tette lehetővé, hogy a puszta megfigyelésen és az elméleti következtetés levonásán túl a kutatók mélyebben megvizsgálhassák a jelenség hátterét. Minderre két évszázadot kellett várni.
Az 1970-es években Seymour Benzer genetikus felvetette, hogy a cirkadián ritmust egy gén szabályozhatja, ezt a hipotetikus gént periodnak (periódusnak) nevezte el, azonosítani azonban nem tudta. Erre egy évtizedet kellet még várni, amikor a három díjazott az amerikai Brandeis és a Rockefeller Egyetemeken egymással együttműködve felfedezték a period gént, és fehérje termékét, a PER-t. A kutatás következő – kézenfekvő – kérdése az volt, hogyan oszcillál napi ritmusban a PER fehérje koncentrációja. A kutatók feltételezték, hogy az egyre több termelődő PER fehérje valamilyen módon visszahat a period gén működésére. Ez a hipotézis be is igazolódott: a PER valóban gátolja a period gén kifejeződését (átírását hírvivő RNS-sé, amely a későbbi fehérjeszintézis alapjául szolgálna). Ahogy egyre több PER termelődik, a period gén működése egyre inkább lecsökken a gátlás következtében. Miután a PER elbomlik, a gátló hatás is csökken, és a period gén újra működésbe léphet. Ez az önszabályzás végül napi hullámzó ritmust eredményez.
