Magyar orvos esete az emberi szembe költöző férgekkel Közép-Afrikában

Az ijesztő kórkép aggasztó példája annak, ahogy a klímaváltozás hatással lehet teljes világunkra. Felkavaró tartalom!

Közép-Afrikában nem ritka, hogy az embereknek ötven-száz kilométert kell megtenniük gyalog úttalan utakon, hogy orvos lássa el őket – ha egyáltalán dolgozik orvos a tartományban. A katolikus missziós munkát végző Hardi Richárd sok évig az egyetlen szemorvos volt Kongóban, ahol mára egy egészen jól felszerelt szemészeti klinikát tudott létrehozni. Rengeteg szürke hályog miatt vak embernek adja vissza nap mint nap a látását, amivel szinte újjászületnek. A legtöbb páciens szokványosnak mondható – és Európában rutinszerűen gyógyítható – szembetegséggel jelentkezik nála, de előfordulnak különleges – sőt megdöbbentő – esetek is.

– A trópusi őserdőben szerveztünk szemészeti missziót egy alig százhúsz lelket számláló pigmeus telepen. Az egyik ilyen misszió alkalmával találtam két beteg szemében 6-8 milliméter hosszú, gyűrűs struktúrájú lárvát. Mivel az őserdő kellős közepén voltunk, még csak lefotózni sem tudtam, csak rajzzal dokumentáltam az állatka helyzetét – kezdi a különös parazitózis felfedezésének történetét Hardi Richárd. – Egy évvel később ugyanebben a régióban találkoztam egy másik beteggel szintén lárvával a szemében, azzal a különbséggel, hogy ez a lárva élt és mozgott. Ekkor habozás nélkül kioperáltam az állatkát. Valami légylárva lehet, gondoltam, és formalinba téve kis üvegcsében tároltam.

Figyelem! Ez a tartalom olyan elemeket tartalmazhat, amelyek a hatályos jogszabályok kategóriái szerint kiskorúakra károsak lehetnek.

A beteg szeméből kiemelt, féregnek tűnő állat eljutott Rózsa Lajoshoz, a Magyar Tudományos Akadémia ökológiai kutatócsoportjának munkatársához, aki megállapította, hogy a látszat ellenére a rákokhoz tartozó féregatkáról van szó (amelynek hagyományos neve ellenére se a férgekhez, se az atkákhoz nincs sok köze).

– A féregatkák olyannyira specializálódtak a parazita életmódhoz, hogy ránézésre nem lehet megmondani, hogy rákokról van szó. Ezek az állatok életüket mikroszkopikus méretű peteként kezdik, amely bejut egy emlős közti gazdába, általában rágcsálóba. Itt a bélcsatornában kikel a pete, a lárva átfúrja magát a bélfalon, és a belső szervekben fejlődik tovább – mondta Rózsa Lajos, aki előadást tartott a témáról egy Balatonfüreden rendezett, az éghajlatváltozás és a fertőző betegségek kapcsolatával foglalkozó konferencián. – Ezután ha parazitának szerencséje van, a kisemlőst megeszi egy kígyó (piton vagy vipera), amely a féregatka végleges gazdájának tekinthető. Ebbe a rendszerbe lép be egyre gyakrabban az ember a rágcsáló helyett, és mint kiderült, a parazita bennünk is képes életben maradni.

Természetesen az ember zsákutca a féregatka számára, hiszen csak úgy tudna szaporodni, ha sikerülne átjutnia egy kígyóba. Magyarul az embert el kéne fogyasztania a hüllőnek, ami a legendák dacára még Afrikában sem történik meg.

Kiderült tehát, hogy az élősködő nem kívülről mászott bele a beteg szemébe, hanem belülről jutott el a szemgödörig. Mivel azonban a tápcsatornától a szemig rendkívül hosszú az út egy efféle állat számára, a kutatókban felvetődött a gyanú, hogy ez csak a jéghegy csúcsa lehet. Tehát a zsigeri szervekben talán sokkal gyakoribb a féregatka-fertőzés, mint a szemben, csak az nem látszik, és talán soha észre sem veszik.

Végül kiderült, hogy Kongó 79 milliós népességének a négy százaléka fertőzött. Ez egy súlyos, eddig ismeretlen (esetleg nem is létező) közegészségügyi probléma az országban és talán egész Közép-Afrikában. De vajon mi okozhatta jelenkori, járványszerű elterjedését? Egyáltalán hogy juthat az emberbe egy korábban kizárólag rágcsálókban és kígyókban élősködő parazita?

– Korábban nem voltak ismeretesek hasonló, szemet érintő fertőzések, manapság viszont többel is találkozunk. Valami tehát megváltozott a kongói emberek életében. Méghozzá a táplálék-összetételük. A klímaváltozás talán a legsúlyosabban a mezőgazdaságot sújtja, emiatt az emberek étkezési szokásai új, eddig ismeretlen irányba tolódnak el – folytatja Rózsa Lajos. – A Kongó-medencében az esőerdő jelentős részét mára kiirtották, helyén másodlagos bozót nő, illetve elfogytak az erdőből azok a nagy testű emlősök és madarak, amelyek hagyományosan az ottani emberek fehérjeforrását adták. Nehézzé vált tehát állati táplálékhoz jutniuk, így az úgynevezett bush meathez („bozóthúshoz”) folyamodtak.

A bush meat szigorú értelemben vadhús, mégsem szabad itt a fenséges nagyvadakra gondolni. Helyettük (merthogy már nem hozzáférhetők) gyakorlatilag mindenre vadásznak, ami mozog, a rágcsálóktól kezdve a majmokon keresztül a hüllőkig. A legszegényebb emberek nap mint nap az erdőt róják, hogy levadásszanak bármit, ami szembejön, majd eladják a húst a kicsit gazdagabbaknak a piacon. Erős a gyanú hát, hogy a bush meatként feldolgozott kígyókból kerülnek át a féregatkapeték az emberbe a hiányos higiénia folytán. Ezt a hipotézist azonban be is kellett bizonyítani.

– Kiderült, hogy a parazita jelenléte, megjelenése és a kígyók fogyasztása között egyenes arány van. Elkezdtem tehát vizsgálni a kígyókat, gyűjteni minél több mintát. Más útjaim során is felkerestük azon helyeket, ahol kígyót fogyasztanak – folytatja Hardi Richárd. – A nagy szegénység miatt elterjedt szokássá vált a kígyóhús fogyasztása. Ez régen csak bizonyos törzseknél és szinte mindig a férfiak kedvenc eledele volt. Mára viszont elmosódott a régi megkülönböztetés, és mindenki nagy előszeretettel fogyasztja. Nem is csodálom, hiszen a kígyóhús komoly fehérjeforrás lehet, fehér, nem száraz és ízletes.

A bush meatként árult kígyók fertőzöttségének feltérképezésére Hardi Richárd felbérelt egy helyi fiatalembert, hogy a piacokon boncoljon föl kígyókat, és gyűjtse össze a bennük (jellemzően a tüdejükben) talált kifejlett féregatkákat. Ezek meglepően nagyok, öt centiméter hosszúak, csontfehérek, gyűrűs mintázatú testük kemény tapintású, így nem kell különösebb szakértelem a felismerésükhöz. A helyi babona szerint azért vannak a furcsa, rugóhoz hasonlító képződmények a kígyóban, mert a segítségükkel vesz lendületet, amikor ráveti magát az áldozatára. A vizsgálatok eredményéből kiderült, hogy szinte minden kígyó – 85-90 százalékuk – fertőzöttnek bizonyult.

– Az embereket vagy a rosszul átsütött hús elfogyasztásával, vagy a kígyó előkészítése közben fertőzi meg a parazita. Az esetek 99,9 százalékában az emberben kikelő lárvák a bélfalat átfúrva a hasüregben, a májban tapadnak meg. Igen ritkán jutnak el más szervekbe, például a szembe – érvel Hardi Richárd. – Lehetséges, hogy a hasüregben megtapadó, betokozódó lárvák fogamzásgátló hatást fejtenek ki? Ez csak feltevés, de a népi megfigyelés azt mondja: a nők ne egyenek a kígyóhúsból, mert az meddőséget okoz. Márpedig Afrikában a sterilitás tragédia. Emiatt a hagyományok szerint élő törzsben a nők nem is érintik meg a kígyókat, mindent a férfira hagynak. A tisztítást és az elkészítést is a férfi végzi, ráadásul egy csak erre használt edényben. Ezen edénynek külön népi neve van, a songie törzsnél lufukiének hívják. De Sankuru megye északi részeinek lakói (nők és férfiak egyaránt) ma már gyakran találkoznak kígyóhússal. A helyi sebészek statisztikái szerint a hasi műtétek legalább 15 százalékában találnak ilyen élősködő által okozott cisztát a hasfalon, hashártyán megtapadva. Ez nagyon nagy szám, emiatt ismertető kampányt kezdtünk a megyében az elfelejtett parazitózisról.

– Hiába vált elterjedtté a fertőzés az emberek körében is, alig van fogalmuk a létezéséről. Ez is arra utal, hogy a jelenség (és maga a kígyóevés is) új szokás, és a változóban lévő környezeti feltételek eredménye – mondja Rózsa Lajos. – Bár a fertőzés biztosan nem tud emberről emberre terjedni, jól mutatja azt, hogy a táplálkozási szokások kényszerű átalakulása milyen új, korábban ismeretlen betegségek, járványok kialakulásához vezethet.

A Balatonfüreden rendezett konferencia általánosságban arról szólt, hogy a klímaváltozás eddig ismeretlen (vagy rég elfeledett) ragályokat szabadíthat rá az egész világra. Erről a Hétvégi Magazin következő számában olvashatnak részletesen.