Huszonhetedik éve adják át az Annals of Improbable Research (Valószínűtlen Kutatások Folyóirata) szerkesztői az Ig-Nobel-díjakat a Harvard Egyetem dísztermében. A ceremóniát ma már senki nem tekinti a szerencsétlen tudósok szándékos megalázásának. Sőt vannak, akik megtiszteltetésnek érzik a kitüntetést; bár valószínűleg még mindig ők vannak kevesebben. A nyertesek kapnak egy oklevelet, amelyet – a díj félig komoly voltát alátámasztandó – mindig egy (igazi) Nobel-díjas ír alá. De a legnagyobb jutalom a tízbillió dolláros pénzdíj. Igaz, hogy zimbabwei dollárban: körülbelül egy vekni kenyeret kapunk érte, ha találunk olyan bankot, amelyik hajlandó átváltani.
Ennyi bevezető után lássuk hát a díjazottakat! Kezdjük Marc-Antoine Fardin és munkatársai korszakalkotó felfedezésével! Mint a tudós elmondta, a kérdéssel először az interneten találkozott. Valaki azt vetette fel ugyanis a világhálón, hogy ha a folyadékok definíciójuk szerint mindig fölveszik a rendelkezésükre álló tartály alakját, akkor a bárhová bebújni, majd ott elterpeszkedni képes macskák nem tekinthetők-e folyékony halmazállapotúnak. A kutató így gondolkozni kezdett, amiből egy félig-meddig tudományos rövid tanulmány lett A macskák reológiájáról címmel (a reológia a fizika folyással foglalkozó ága). Így kezdődik: „Ebben a levélben a Felis catus reológiáját illető új fejleményekre szeretném felhívni a figyelmet, amelyek esetlegesen alkalmazhatók a macskafélék családjának egyéb képviselőire is.” A cikkhez rengeteg bizonyító erejű illusztrációt mellékelnek borospoharat, mosdót, akváriumot kitöltő, rácson átfolyó macskákról.
A békedíj teljes joggal került Milo Puhanhoz, a Zürichi Egyetem intézetigazgatójához. Ő ugyanis – a házasságok békéjét megóvandó – rájött arra, hogy a kórosan erős horkolást okozó alvási apnoéban (légzéskimaradásban) szenvedők tüneteit enyhítheti, ha az ausztrál őslakosok hangszerén, a didzseridun játszanak.
Különösen fontos lehet az emberiség sorsát illetően az ausztrál Matthew Rockloff és Nancy Greer kutatása, akik azt vizsgálták, hogyan hat a krokodillal való személyes találkozás az emberek hazardírozási kedvére. Krokodilfarm látogatóit kérték meg, hogy vagy még a látogatás előtt, vagy miután egy egyméteres sós vízi krokodilt tartottak a kezükben, vegyenek részt egy szerencsejátékban. Úgy találták, hogy a krokodilos élmény bátrabbá teszi az embereket, és nagyobb tétekkel kezdenek játszani, de csak akkor, ha a krokodil kellemesen bizsergető izgalmat jelentett nekik, és nem negatívan élték meg a találkozást.
