Mindenki találkozott már mesterségesen, tehát nem a mezőgazdaság és az élelmiszeripar hagyományos módszereivel, hanem laboratóriumban, vegyi gyárban, esetleg egy kifejezetten élelemszintetizációra tervezett készülékben előállított étellel. No, nem a valóságban, hanem a tudományos-fantasztikus filmek jeleneteiben. E filmek, regények, például a Szárnyas fejvadász, a Mátrix vagy a Zöld szója általában disztópikus, pesszimista jövőképet vetítenek elő (talán a Star Trek kivételével), ahol azért van szükség az élelem mesterséges előállítására, mert a természet erőforrásai kimerültek, elpusztultak. Ezek kulturális hatása miatt e rossz hangulat sokszor rátelepszik a még jórészt csak prototípus állapotban létező mesterséges élelmiszerek megítélésére is.
Pedig ezek nem feltétlenül ördögiek, nem feltétlenül kizárólag a nagy vegyi, biotechnológiai konszernek profitéhségét hivatottak kielégíteni, és semmi okunk azt gondolni, hogy minden mesterségesen előállított élelmiszer mérgező és rákot okoz. Ugyanakkor vannak szakemberek, akik szerint az intenzív mezőgazdaság gyakorlata sokáig már nem fenntartható, nemcsak hogy a természetes környezet rombolásával jár, de kapacitása sem győzi már sokáig az egyre sokasodó emberiség igényeit. Emiatt előbb-utóbb kénytelenek leszünk más (értsd: mesterséges) módon megoldani élelemellátásunkat.
Talán a hústermelést célzó állattartás bánik a legpazarlóbb módon az erőforrásokkal az összes élelmiszer-ipari ágazat közül. A szarvasmarhák nemcsak üvegházgáz-hatású metánt eregetnek az atmoszférába, de az előállított hústömeghez viszonyítva rettentően sokat esznek. A táplálkozási láncban felfelé haladva nagyjából a felvett energia (és tömeg) tíz százaléka épül be a szervezetbe, a fennmaradó kilencven százalék az életfolyamatok működésére megy el. Ez azt jelenti, hogy egy kiló marhahús előállításához a tehénnek tíz kiló takarmányt kell megennie, amely hatalmas legelőket, termőföldeket, öntözést, növényvédő szereket, energiafelhasználást, állatgyógyszereket, ivóvízfelhasználást feltételez.
Nem csoda, hogy a hús laboratóriumi előállítása kapta mindeddig a legnagyobb média- és szakmai figyelmet. Bár még mindig rettentően drága a mesterséges hús (az ízével kapcsolatban pedig erősen megosztottak a tesztelők), de már több cég is van a világpiacon, amely bízik abban, hogy idővel rentábilisan lehet majd húst termelni állatok nélkül is.
A mesterséges hús ma már nem számít újdonságnak, hiszen 2013-ban sütötték meg az első laboratóriumban „tenyésztett” húspogácsát a Maastrichti Egyetem kutatói egy londoni sajtótájékoztatón, majd az étel biztonságosságát és jó ízét demonstrálandó el is fogyasztották az ebből készített hamburgert. Az ugyancsak kóstoló Hanni Ruetzler ételkritikus a BBC szerint így nyilatkozott: „intenzív az íze, nem annyira lédús, mint az igazi hús, de a konzisztenciája tökéletes. Nekem húsnak tűnik, ha vakon kóstolnám, inkább hinném húsnak, mint a szójából készült húsmásolatokat.”
Volt azonban egy buktatója a négy évvel ezelőtt bemutatott terméknek. Kétévnyi kutatás után, 20 ezernyi vékony Petri-csészében növesztett izomsejtkultúra összegyúrásával hozták létre, és összességében 250 ezer euróba került (amelyet Sergey Brin, a Google alapítója fizetett). De ez természetesen csak a prototípus volt, mindenki arra számított, hogy az árak rohamosan esni fognak. Ez be is következett, de egyelőre nem eléggé. Tavaly egy amerikai cég, a Memphis Meats sejtkultúrából származó húsgolyót alkotott – darabját ezer dollárért. Ez alig néhány ezreléke a 2013-as költségeknek, ugyanakkor meg sem közelíti a természetes hús árát. Jól látható, hogy a tényleges kereskedelmi forgalmazás beindulásához még több nagyságrendnyi árcsökkenésre és a nagyüzemi termelés feltételeinek megteremtésére lenne szükség. Vannak tervek arra, hogy hatalmas, több köbméteres űrtartalmú bioreaktorokban termeljék a húst, de olyan cégek is akadnak, amelyek kisebb készülékeket terveznek, amelyeket aztán a közértekben vagy akár az otthonokba lehetne telepíteni.
Csakhogy a versenyképes mesterséges hús megjelenéséhez még az egyébként tetemes technikai akadályok leküzdése sem lenne elegendő. Bár a még csak elméletben létező piacon jelen lévő cégek természetesen arra számítanak, hogy négy-öt éven belül megjelenhetnek az első megfizethető mesterséges húspogácsák (bár ezek még akkor sem lesznek olcsók – az ígéretek szerint nagyjából 10 dollárt, 3000 forintot fognak kóstálni), nagyobb problémát jelent a termék közképe. Magyarul, hogy a vásárlók hajlandók lesznek-e megenni, és húsnak fogják-e tekinteni. De ez már nem a tudományon, hanem az marketingkampányok hatékonyságán múlik.
Bár a sejtkultúrából növesztett húst célzó kutatások a leglátványosabbak, számos más, többé-kevésbé mesterségesnek tekinthető élelmiszer megjelenése is várható a következő években. Bár nem vegyi gyárban készül, de a szójából és más növényi alapanyagokból előállított, állati termékeket utánzó ételek is mesterségesnek tekinthetők. De talán a legkülönlegesebb a finn Lappeenrantai Műszaki Egyetem Élelmiszert elektromosságból elnevezésű projektje. Ők úgy állítanak elő táplálkozásra alkalmas fehérjét és szénhidrátot, hogy ehhez semmi mást sem használnak, csak vizet, elektromosságot, szén-dioxidot, tápanyagokat és baktériumokat. A mikrobák egy hatalmas tartályban (bioreaktorban) úszkálnak, amelybe elektródok merülnek, a rajtuk keresztül vezetett áram pedig eletrolizálja (oxigénre és hidrogénre bontja) a vizet.
A baktériumok a bioreaktorba adagolt és az ott fejlődő anyagok felhasználásával fehérjét és cukrot állítanak el, amelyet kiszárítva meg lehet enni – bár hogy ezt mennyire akarná bárki is megenni, akit nem fenyeget a közvetlen éhhalál, arról kétségeink vannak. Mindenesetre – mutat rá a Buiness Insider tudósítása – e tervek sikere is a technikai problémák leküzdésén áll vagy bukik. Most ugyanis a működőképes bioreaktor mindössze néhány deciliter űrtartalmú, és két hétig kell működtetni, hogy egyetlen gramm fehérjét nyerjenek.
